Nem küldött semmilyen írásbeli értesítőt, mégis rettenetesen meghatott azzal, hogy azt mondta, remélte, hogy összefutunk a szülinapom környékén ahhoz, hogy boldog szülinapot kívánhasson. Félévente kb. négyszer futunk össze a koliban, egyébként.
Nem is emlékszem már rá, hogyan ismerkedtünk össze. Aztán valahogy mindig beszélgetni kezdtünk. Aztán rájöttem, hogy ez neki is fontos, nem csak egy vagyok a sok közül. Mert nincs is sok. És hány hónap volt, hogy erre rájöjjek! Nagy pofon volt ez az én mellőzöttségre hajlamos személyiségemnek.
Még mindig félek magamtól felkeresni, mégis az egyik legérdekesebb és legjobban eső újonc az életemben. Talán félek is eltörni ezzel a varázsát. De egyre kevésbé.
Erről nem beszéltem még senkinek, tehát nem érdemes találgatni.
Kicsit magamba néztem és láttam, hogy a világ egyáltalán nem olyan elutasító és közömbös, mint azt hazafelé a vonatúton a Goethe-regény olvasása közben sugalmazta nekem. Van itt jóság, csak a szemem annyira önelemző, hogy nem meri meglátni.
Pedig csalódás ettől függetlenül is elég ér, nem kell ahhoz idegen. De nem ez a lényeg. Hanem a fentiek. Hogy van, és lehet rá gondolni és lehet remélni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése