breaking the glass of my windoww

Azért blogolok, hogy ne kelljen tanulnom. Legalábbis rövid időre.

Mert tanulni szar, tudjátok. Három évet leéltem az egyetemből úgy, hogy csak egészséges időközönként b*szott agyon a vizsgahajtás réme, és a napjaim többsége szinte gondtalanságban telt - vagy ha voltak is gondjaim, nem olyan jellegűek. És nem állt fenn annak a lehetősége, hogy elvesztem a becsületem.

Mert tehetek amit akarok, lefekhetek fél Budapesttel, habfürdőt önthetek a Feneketlen-tóba, kipróbálhatom a heroint, annak nincs jelentősége. Ha esetleg fél évet csúsznék a BTK-n, az örökre rajtam maradna. 

Beraktam Nórinak egy Top Tracks for Justin Bieber playlistet. Igen, túl vagyunk már 2 sörön.

Tanulás helyett alternatív program berúgni, és elfelejteni az okát. Persze ehhez kevéssé szerencsés blogolni, hiszen most épp az okokról akarok írni. Vagy nem.

Sok minden jut eszembe, de egyik sem éri el azt a szintet, hogy neki szenteljek egy blogbejegyzést, főleg így a 3. sör után.

"Úgy várom már, hogy végezz a dolgaiddal! Annyira meglátszik rajtad! Ha nem nyomaszt valami, csakúgy sugárzol!"

És ezt nem én mondtam, hanem más nekem. Én is várom a végét. Nem is az a legrosszabb, amikor a vizsgán vagyok, hanem az a pár nap, amikor nem tudom, hova kapjak és mihez kezdjek.

Kb. február óta nincs olyan napom, hogy ne frusztrálna valami teendő.

De ha ezt a szorgalmi időszakot túléltem, minden sikerülni fog. Még egy olyan államvizsga is, amire összesen 5 napom lesz tanulni. Meglátjátok.

Egyébként meg bezárt a Mood Café, az egyik kedvenc helyem egész Pesten, a szüleim továbbra is utálnak, Zsuzsi közölte velünk csajokkal, hogy a továbbiakban nem érdekeljük őt, Csaba pedig elhúzott a halál f*szára. Lájfszgúd. Értem én, hogy a Jóisten csak olyan feladatokat rak elénk, amikkel meg tudunk birkózni, csak miért b*ssza el velük a fél 21. életévünket.

Pedig annyi mindenen gondolkoznék. Annyi mindent csinálnék ebben a gyönyörű időszakban.

Nem tudom, hogy jutott eszembe Baba Yagát hallgatni. Furcsa és imádnivaló, magyar, orosz és ír egyszerre, apám mutatta meg még kb. 12 éves koromban, és a végén még azzal is megbékélek, hogy Jamie Winchester. Ami nem Jamie Winchester hibája, aki király, csak... tudja, aki tudja.

K. Zs. két darab képből álló albuma egészen megrendített. Nem is tudok azóta másra gondolni. Cause there is a moment somewhere in time when you meet your match. He/she might not come expected, but when he's there, there's no option. You get captured by every move, every proof that he gets you. He knows you the way you don't even know yourself, and either he cares or doesn't care, it's just done. Because he proves that you're not everything. And yet, you have the right answer. The right answer he doesn't misunderstand.

Nothing is more creative than nature making these relationships go wrong. It's the rarest case they end up togehter. Yet, they remain there.

Ady Lédájától Sherlock Adleréig millióan megénekelték ezt az érzést. És még ha nem is a tiéd, még ha rég különváltatok is, valahol jó tudni, hogy van, létezik, valahogy alakul az élete - mert ő a volt  legizgalmasabb dolog, a szín a világban.

A bőrömön éreztem a gyászt a két, egymásnak nyomott arcú fiatal és a gyászjelentés fotója láttán. Pedig ők sem voltak "együtt" abban a pillanatban. Mégis a világ ezentúl más, mert te, TE nem vagy már itt.

Butaság azt mondani, hogy részvétem, mert nem lehet igazán részt venni a gyászban. Mégis én úgy érzem, valahogy tényleg érzem a részét az egésznek, amibe bele tudom élni magam és egészen átmegy rajtam a tény és a megmásíthatatlanság, és a tehetetlen gondolatfolyam, amely bárcsak egyszer kiapadna.

Jaj de jó, hogy élsz és jól vagy.