Az úgy volt, hogy pocsék napom volt. Tegnap este utolért a vírus, és már ihb-ra is lázasan mentem, anyukámnak is megújságoltam, hogy itt bizony fosás van és hőemelkedés, aki erre azt tanácsolta, hogy ebben az esetben hiába kürtölte össze az egész családnépet a balatoni nyaralóba a születésnapom (és legkisebb húgom szülinapja) megünneplésének céljából, semmi értelme elindulnom, maximum felköszöntenek később.
Így aztán reggel nem elég, hogy még mindig bosszús voltam a tegnapi ihb emlékétől, még azt is rezignáltan tudomásul kellett vennem, hogy most lógathatnám a lábam a Balatonon a rég hiányolt családom körében, tortával és pezsgővel. Ehelyett fetrenghettem lázasan és rohangálhattam a vécére, illetve vánszoroghattam az Arena Plazába, mint a legközelebbi helyre, ahol gyógyszertár és háztartásikeksz-eladóhely egyszerre működik vasárnap délután.
Este fél 8-ig csak töprengtem a nyomoromon. Bár kimozdultam még egyszer, hogy friss eszmecserét folytassak a csajócákkal a Kamara caféban, arról is másfél óra múlva távoznom kellett a felszökő láz miatt és az érzéstől, hogy legfeljebb háromnegyed szívvel veszek részt a társalgásban, de nem az igazi. A koliban este hirtelen felindulásból felcsaptam a gépet, basszus most már, egy életem egy halálom, azért is lemegyek a Balatonra, akármilyen beteg vagyok! Alig töltött be a Máv-start honlapja, elkezdett csörögni az emeleti vezetékes, de hiába csörgött, láthatóan senki nem vette fel. Bosszúsan fölálltam a gép elől és felvettem én:
- Negyedik emelet.
- Jó napot - mondta a portás -, tudna szólni a 415-be Timár Boginak, hogy lent várják?
Kicsit meglepődtem, de készségesen válaszoltam, hogy hogyne. Fogtam a belépőkártyámat és elindultam lefelé, közben pedig elképzelésem sem volt, hogy ki a franc jött hozzám.
A földszintre érve elképedve láttam, hogy anyukám, nagymamám és nővérem várnak lent (akik egész eddig tudomásom szerint a Balatonon kellett volna, hogy legyenek), hatalmas vigyorral és Mohamed meg a hegy esetének felemlegetésével. Örömömben nem is tudtam eldönteni, melyikük nyakába ugorjak először, nem is mertem hinni a szememnek, ők pedig mondogatták, hogy mégsem akartak kihagyni a buliból, elhozták az ajándékaimat is. Anyám nyakában lógva a könnyem is kicsordult a meghatottságtól, majd leakadtam róla és dőlni kezdett belőlem a szó, hogy már épp azt terveztem, hogy mégiscsak lemegyek hozzájuk... amikor is a hátam mögött, egy oszlop mögül kilépve megjelent Csaba.
Én csak néztem, földbe gyökerezett lábbal. Végigsuhant az agyamon, hogy ez valahogy nagyon nem stimmel, tudtommal épp egy Clermont-Ferrard melletti kisvárosban lébecol, de a jelenlétét, a hátizsákját, a rákvörösre sült arcát, a hatalmas vigyorát egyszerűen nem lehetett letagadni, hogy itt van előttem. Egy hang sem jött ki a torkomon, bizonytalanul léptem felé kettőt, és mikor az agyam végleg beismerte a szemem szolgáltatta megcáfolhatatlan bizonyítékot, hogy ő bizony minden irrelevancia ellenére itt áll, hangosan zokogva a nyakába vetettem magam.
Nem akarom senki monitorját nyáltengerbe fullasztani, az ezután következő jelenetek nem igényelnek nagy fantáziát. Szegény rokonságomról pár percig teljesen megfeledkeztem, majd leültünk és általános élvezettel mesélték, hogy állított be Csaba délután hozzájuk, hogy jött az ötlet, hogy feljöjjenek hozzám, meg Csaba igazából már három napja úton van hazafelé, és mikor kérdeztem, merre jár, random francia városokat adott meg - az egész történet amilyen hihetetlen volt, lassan összeállt. Még mindig nem tudtam hová lenni örömömben, közben anya elővette az ajándékaimat, meghánytuk-vetettük, ki merre megy épp és mire van kapacitása (anyáék mentek tovább Pécsre, de előtte felajánlották, hogy elvisznek minket a mosolyuccába), én meg, még mindig kicsit kábán, fölmentem a 415-be összepakolni és átöltözni. A fent vízipipázó Nóri és Seyda alig hitték el, mi történt, természetesen nem győztek ámulni, hogy aaaaaaj de jó meg óóóóóóó de csodálatos, én meg közben újra meggyőződtem róla, hogy nekem van a legjobb dolgom a világon. Leszaladtam, újra végigölteltem mindenkit, majd mintha ettől kezdve nem is lenne más módja a létezésnek, úgy lógtam Csabán, mint egy batyu. Meghatottságom már csak literekben volt mérhető, amennyit kisírtam röpke háromnegyed óra alatt.
A többi már történelem. A sötétkék Seat Alhambra elhajtott a napnyugtába a Róbert Károly körúton, én meg közben egy megmentett királylány és egy elszállított fekvőbeteg érdekes elegyének éreztem magam, azzal nyugtázva a dolgot, hogy ez egy rettenetesen jó létállapot.
Romantikus adalék, hogy egész nap a Where the Hell is Matt 2012-es zenéje járt a fejemben. Utólag visszagondolva nem is írhatná le semmi jobban a mai napot és az érzéseimet, mint ez a dal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése