haladunk

Egymásra fagyó jég- és hórétegek.  Színes fa homlokzatok. Háromtagú varjúcsalád a szomszéd ház tetején.

Az ablakból figyelem, ahogy az emberek fenékre esnek a csúszós járdán. Mindjárt kezdődik az órám. Ha nem, biztos van valami kijavítatlan házi. Vagy Anti érkezik meg midjárt.

A Naiivban egy orosz férfi egy cappuccinót küldött az asztalomhoz. Mondván hideg van.

Az asztalomon egy Bluetooth-os állványon figyel a technika. Próbaként felvettem egy észt haligézőt.

Tehát a műszaki feltételek adottak.

Már csak a tartalom kell.

Milyen egy érdekes élet?

Egy kellemes reggeli után teát szürcsölgetve belenyomtam a könyökömet Anti oldalába.

- So what is it like to be my boyfriend?

Anti csuklott egyet a teájába.

- It's a very special experience...

Most rajtam volt a csuklás sora.

Elég terhelt a kapcsolatom a különleges szóval. Rengetegszer hallottam magamra értve kicsi korom óta, és sosem tudtam teljesen pozitívan értelmezni. Mit jelent az, hogy valaki különleges? Idegen? Kényelmetlen körülötte lenni? Egy udvariasabb szó arra, hogy hülye?

Évtizedes küzdelmem magamat és a viselkedésemet társadalomban értelmezni. Ez volt az egyik első dolog, amit a pszichológusom megállapított velem kapcsolatban 2019-ben, amikor megcsináltatta velem a TCI-tesztet. És a különleges állandóan előjött. Mi a rohadt életet jelent ez a szó.

Ameddig első és legfontosabb munkám a doktoranduszság volt, konferenciákra, haknikra és terepmunkákra jártam, értettem, hogy oké, ez különleges, és különlegessé tesznek engem is. Mindenféle fura dolog történt már velem. Ti adtatok már el nyílt tűzön sütött szarvashúst egy rakás udmurtnak, mert az eredeti vendéglátótok kihajított egy tökidegen faluban a semmi közepén, így felcsaptatok egy idetévedő orosz segédjének, aki a vándorláskori magyar konyha rekonstrukciójával foglalkozik?

De jelenleg semmit nem csinálok, csak finnt és észtet tanítok otthonról Tartuban. Néha írok egy-egy cikket, blogbejegyzést, kommentet. Rég nem ugrok fel az Izsevszk-Kazány vonatra kiznyeri átszállással, nem tűzök biztosítótűt a melltartómba, hogy védjen, mikor egy halottat látogatok meg egy uncsói házban, nem bújok be egy moszkvai átlalános iskola kertjébe, hogy számi, mongol és kirgiz sátorrekonstrukciókban nyúzott sünt használjak dörzsiszivacsnak. Otthon ülök, próbálom kitalálni, hogy működik ez a tanítás-dolog, néha edzek vagy észt kurzusra megyek, de az életem a legkevésbé sem nevezhető olyan baromi érdekesnek vagy különlegesnek. Különlegesen nagyot hasaltam a disszertációmmal és a nyelvészi karrieremmel. (De akartam én valaha igazán nyelvész lenni?) Tehát miért jut a barátomnak azonnal a special eszébe, amikor engem akar leírni? Miért mondja azt, hogy amióta velem van, az élete nem tipikus és unalmas?

Nem tudok más magyarázatot adni, mint azt, hogy az életem számomra különleges.

Nekem rohadtul érdekes minden egyes nap és minden ember és hogy hogyan kúszok végig az adott 24 órán. Mindenestül, és kötelességemnek érzem, hogy osztatlan figyelmet adjak mindenkinek, aki úgy döntött, hogy a hetéből 60-90 percet megosszon velem. Akár órán, akár egy kocsmában, barátként.

Ahogy fogyasztom az életem napjait, egyre jobban foglalkoztat, mivel akarom megtölteni azokat, amik hátra vannak. És valahogy én sosem éreztem úgy, hogy az életem átlagos vagy unalmas lenne. Pedig lehet, hogy *objektíven* az. Most legalábbis.

Szóval ha az ember nem érzi az életét unalmasnak, akkor mások sem fogják őt unalmasnak érezni.

És... tulajdonképpen ez független attól, hogy mit csinál valójában.

(De az alkalmi őrült ötletek is ebből a hozzáállásból indulnak. :))

2021

Oké.

Ideje összegezni az elmúlt évet. :)

Azt hiszem, ezt eddig minden évben egy kicsit máshogy csináltam - most is feltehetőleg máshogy fogom, mint eddig. Más is volt ez az év, mint az eddigiek.

(Persze, nyilván. De tényleg, hosszú-hosszú idő óta kifejezetten más embernek érzem magam a korábbi önmagamhoz képest.)

Először is, 2020 végén azt kívántam magamnak, hogy találjam meg önmagamat újra. Örömmel jelentem, hogy ez sikerült. Szinte össze sem tudom hasonlítani a 2020 eleji önmagamat a mostanival. Sokkal jobb a kapcsolatom magammal, jobban érzem magam a bőrömben, jobban érzékelem a tetteim és azok következményeit, és sokkal kevésbé hasonlítom magam másokhoz. (Ami egyébként korábban nem volt jellemző rám, amíg az Imarral való kapcsolatom szét nem kuszálta az énképemet.)

Idén sem lett belőlem doktor, és akadt bizony bőven dolog, amit nem sikerült végigcsinálni, de más sokkal kevésbé haragszom magamra, és vannak előttem más, egészen konkrét és izgalmas tervek, amik jobban illenek hozzám.

Ugyanakkor ha 2021-re gondolok, elsősorban a szélsőséges érzelmi hullámvasút van előttem, amin ebben az évben végigmentem. Volt itt minden, mint a búcsúban, és a legmeghatározóbb élmények talán nem is azok, melyek a külvilág számára a leglátványosabbak. Ezt az évet csak egészben, egy történetként tudom értelmezni, tehát így is összegzem.

2021 újéve még az Emajõe utcai lakáson ért, ahol Imar és Syksy alkották a családomat. Akkoriban a kapcsolatom éppen nem volt rettenetes állapotban (az ünnepek jót tettek neki), de tavaszra az egész olyan szintre romlott, hogy több különböző faktor konstellációjának eredményekébben március második felében szakítottunk. Féltem erről a szakítástól, de relatíve problémamentesen zajlott (legalábbis nem az okozott problémát, ami általában szakításkor szokott), és Syksy is velem maradhatott. 1-2 hét leforgása alatt találtam egy új helyet, és mivel Imar Hollandiába látogatott, volt időm kényelmesen átcuccolni és kiszellőztetni a fejemet.

Persze ahhoz, hogy én ezen a megvezetéssel, hazugságokkal, elhanyagolással, párhuzamos valóságokkal, vádaskodással és időnkénti agresszióval terhelt kapcsolatot, mely szinte teljes egészében  rátelepedett a kiköltözés utáni Tartu-élményemre, kiheverjem, kicsit több kellett. Újra felkerestem a pszichológusomat, és ő rengeteget segített. Az év során rengeteget tanultam a nárcizmusról, és ez meghatározó élménnyé vált számomra. Ismerkedéssel, randikkal, bulikkal, gyorsan megtelő naptárakkal, edzésekkel és sok-sok beszélgetéssel teli tavasz kezdődött, mely spontán volt, random, izgalmas, tele újdonságokkal, és nagyon jólesett. Sok új szemszögből láthattam magam. Kicsit újra megszerettem magam. Néha fegyelmeznem kellett magam, hogy betartsam a megbeszélt szabályokat, de sikerült. Valamikor június elejére éreztem úgy, hogy elégedett vagyok az életemmel és a benne szereplő emberekkel úgy, ahogy vannak.

De ó fájdalom, minden jó dolognak vége szakad, és a június közepi Finnugor Világkongresszus jött, hogy felrúgjon mindent, és még jobb dolgokat hozzon a helyébe. Az, hogy Antival egymásra találtunk, az abszolút plot twist volt mindkettőnk életében. El sem tudom mondani, hányszor meredtünk csak magunk elé, és nem értettük, miazisten történik épp. Hát, ez. Két ember, aki régóta ismeri és kedveli egymást, akinek hasonlít az érdeklődése, értékrendje és céljai, és aki - ahogy Anti fogalmazott - készen áll arra, hogy újra szeressen. Én persze nem éreztem késznek magam, és a legkevésé sem akartam újra kapcsolatot, de tudtam, hogy ha ebbe belekezdünk, az halálkomoly, és, egyszerűen szólva, túl jó volt ahhoz, hogy visszautasítsam, csak mert kicsit korainak éreztem. Tudom, hogy ez nem hangzik túl romantikusan, de ez pont olyan romantikus és jó, amennyire csak lehet. Az időzítés kulcsfontosságú volt. Se Anti, se én nem kezdtünk volna érdeklődni egymás iránt, ha valamelyikünk foglalt lett volna, vagy nem lett volna kész nyitni a másik felé. Akkor barátok maradtunk volna és kész. És az ember nem lesz kevésbé szerelmes attól, hogy észérvekkel alátámasztja a kapcsolata sikerét vagy belekeveri a történetbe a szerencsét. Anti, ahogy én is, tudja, hogy a szeretet nem tud kifogyni, és nem kell semmitől sem félteni. Első és legfontosabb célunk, hogy a másik boldog legyen mellettünk, és tudjuk azt is, hogy ezt legkönnyebben úgy érjük el, ha mi is boldogok vagyunk mellette. Támogatjuk egymást úgy, hogy tudjuk, a másik nyilván elboldogulna egyedül is. Mindennap megdicsérjük egymást valamiért. Szurkolunk egymásnak, mint a kicsi sün a mémben. Mindkettőnk számára izgalmas az is, ha nem értünk egyet valamiben. Nem a sors vagy a szerelem ereje vagy valamilyen felsőbb erő tartja egyben ezt a kapcsolatot, hanem a tudatos döntés, hogy egymásra mindig szánunk időt, elsőbbséget élvezünk más dolgokkal szemben, és teljes őszinteséget érdemlünk. Na és meg az, hogy Anti gitározik és lehet vele együtt énekelni meg zenélni meg összevissza marháskodni. ^_^

Tehát ahhoz képest, hogy terveim szerint idén a szakmai életemre koncentrálok és egyedül maradok egy ideig, hogy összekapjam magam - már megint a szerelem jött, és az a rész került helyre. A szakmai élet pedig... hát, még lesz idén is min dolgozni, de a fejemben legalább nagyobb a rend.

Mint sok harmincas évei elején járó embert, engem és a korábbinál komolyabban érdekelni kezdett a fizikai és mentális egészségem, az időm beosztása és az évtizedes jellemhibáim korrigálása. Ez részben szükséges is volt, hiszen éreztem, hogy ha így folytatom, zátonyra kormányzom a hajót. Nem igazán maradt semmi abból, amibe energiát fektettem a húszas éveimben, és nem volt más választásom, mint alaposan a tükörbe nézni, ki vagyok és miért és mit lehet javítani. Sokat olvastam, sok podcastot hallgattam és sok szokásomon változtattam, nem beszélve a pszichológusommal töltött időről. Ez egy hosszabb és buktatókkal, visszaesésekkel telibb folyamat, mint amennyire az ember azt be szereti vallani magának, de most már látom, hogy történik, és az első eredményeket is.

Illetve izé, tanítottam! Sokat! :) Bár még mindig nem vagyok olyan jó tanár, mint amennyire szeretnék, egyrészt a módszertanom is fejlődött, másrészt büszke vagyok arra az érzelmi és intellektuális élményre, amit a diákjaimnak nyújtani tudok. Tanulási folyamat ez nekem is, de idén több diákommal is találkoztam végre, és nagyon örülök, hogy részeivé váltak az életemnek. Ebben az évben szeretnék valami új dolgot is kipróbálni, nemcsak a tanítást, de mindenképpen meg szeretném tartani a kis nyájamat is. :) Nemsokára megpróbálkozik az első diákom a középfokúval, nagyon izgalmas.

Persze időről időre előbukott, hogy egy finnugrista unikornis vagyok: tanítottam egy kicsit Jeremy mari kurzusán, énekeltem a Világkongresszuson meg a Kännu Peal Käbivel többször is, Alekszejev csinált velem egy mari interjút, meséltem a finnugrisztikáról a diákjaimnak is, és nagy büszkeségemre megjelent a cikkem a Fashion Street hasábjain. (Hülyén hangzik, de ez elég nagy szó, meg az is, hogy az embereknek tetszett.) Illetve befejeztem a négy éve zajló NKFI-projektet is: megírtam az összes mari paramétert. Ami szintén tekinthető nagy szónak. :)

Október végén meghalt Syksy. Elsirattam ezerszer, és még most is, ahogy írom ezeket a sorokat, elszorul a torkom és dühös leszek a világra, amiért elvette tőlem ezt a gyönyörű, apró, drága cicát, az én legdrágább kincsemet, akit bármitől megvédtem volna, ha tudtam volna - végül mégis kudarcot vallottam. Tudom, hogy nem olyan, mint amikor az embernek a gyermeke hal meg, de egy kicsit olyan. Végtelen fájdalom.

2021 egyik legalapvetőbb élménye a halál folytatólagos jelenlétének közvetlenebb érzékelése volt. Valahogy minden eddiginél világosabb számomra, hogy az élet egy magasabb rend, cél és értelem nélküli, véletéenszerű összevisszaság, a betegségek, balesetek és tragédiák állandóan és előre megjósolhatatlan módon bárkivel bármikor megtörténhetnek, a halál becsukott szemmel bedrogozva lengeti a kaszáját közöttünk és egyikünk sem tudja, hány órája van még hátra. A nagypolitika bármikor szörnyeteget csinálhat belőlünk, a társadalom a korábban természetesnek vagy normálisnak tekintett viselkedési módot bármikor kollektíve lecserélheti valami másra, és bármikor jöhet olyan krízis, hogy a szomszédom szájába lépve akarom majd kicsavarni a kezéből az utolsó falat kenyeret. Világossá vált, hogy az emberek többsége messze túlértékeli önnön fontosságát és a rá irányuló figyelemmennyiséget, illetve az igazság, melyről korábban azt hittem, hogy vita esetén a végső és megkérdőjelezhetetlen döntőbíró, így mindenki érdeklődésére számot tart, valójában olyan nagyon nem fontos és nem is érdekel olyan sokakat.

Mindezek a felismerések, bár elég rondán hangzanak így leírva, nem tettek egy cseppet sem cinikussá vagy pesszimistává. Ezek csupán egyszerű tények. Tulajdonképpen még nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb is vagyok attól, hogy ezek tisztán állnak a fejemben.

Elfogadtam továbbá azt is, hogy nem kell mindenkinek mindent értenie vagy tudnia (nekem sem), és nem minden dolog vagy ember érdemel magyarázatot vagy figyelmet. Akkor sem, ha látszólag fontosnak tűnnek. Szeretetből gyűlöletbe átugrani minden hülye tud, a közömbösséghez azonban fegyelem és kitartás kell. Korábban azt is hittem, hogy ha világosan elmagyarázok dolgokat, abból baj nem lehet, hiszen érthetőbbé teszi a dolgokat. De most már nem bánom azt sem, hogy valójában nem így van. Több tiszteletet kelt és kevesebb problémát generál, ha nem magyarázok mindent meg.

Talán ezek voltak 2021 legfontosabb élményei és tanulságai.

Az elengedés művészete,

a szeretet újra megtalálása,

és a gyász.

Ez volt az én hullámvasutam. Az év végén pedig egy teljesen másmilyen Bogi jött ki, mint amilyen belement. Nagy örömmel fogadom ezt a változást.

2022-re fegyelmet kívánok magamnak. Hogy képes legyek véghezvinni eltervezett dolgokat most, hogy olyan sok minden már a helyére került. :)