a Magyar Idők-botrány margójára

Két napja a turkui kollégák (najó, szóval Iida <3) készítettek velem egy interjút a Magyar Időkös, nagy publicitást kapott események kapcsán. (IFUSCO-n előadtam a témából, innen hallottak róla.) Az egész... jelenség hullajó buli volt - kivéve, amikor nem.
Így, több mint egy hónap távlatából, már sokkal jobban át tudom látni, hogy mi történt valójában. Az események gyors egymásutánban követték egymást, az írásunk olyan lett, mint egy elszabadult futótűz (3,3 ezer lájk, ~1500 megosztás, napokig az index stb. címlapján), és ha valamit így felkapnak, akkor azt ezren kétezerféleképpen értelmezik, mind a saját világképüknek megfelelően. Szóval most íme pár háttérinfó az egészről! :)

Aki esetleg lemaradt volna:

az eredeti cikk

a mi válaszunk rá

Médiamegjelenések:

index.hu

hvg.hu

valasz.hu

merce.hu

---

A politika.

A cikk a Magyar Időkben a választás másnapján jelent meg, a mi válaszunk rá két nappal később (szerdán). Bár maga a cikk nem igazán tartalmaz politikát, ilyen környezetben nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy a kormánypárt elsődleges online felületén jelent meg (különösen, hogy a keretes írásban megemlíti a László Gyula Intézet felállítását). Teljességgel világos számunkra, hogy ebben a hangulatban egy csomó ember egyszerűen csak vágyott rá, hogy valamilyen úton-módon elküldje a kormánypártot a csába. Erre a mi, "tudományos trollkodás" jellegű, egyébként is igen népszerű műfajban írt válaszunk, kiválóan alkalmasnak bizonyult. Ebben a történelmi pillanatban kvázi megtaláltunk egy piaci rést.

Ennek egyenes folyománya volt, hogy az ellenzéki sajtó kitörő örömmel ugrott rá a szellemi termékünkre, esetenként úgy interpretálva azt, mintha magának az Orbán-kormánynak mentünk volna neki. A nagyobb politikai aktivitást többen számon is kérték rajtunk, nem is először (mikor legutóbb bekerültünk a hírekbe, Szakács Árpád egyik agymenése után, akkor is kaptunk ilyen megjegyzéseket). Mindazonáltal a tanszéki FB soha nem lesz a kormányellenesség "szószólója". Én személy szerint távolról sem vagyok rajongója Orbán Viktorék tevékenységének, de az én politikai nézeteimnek soha nem lesz lenyomata a tanszéki FB tevékenyégében, és kollégáiméinak sem (Akik mellesleg rohadtul nem mind ellenzékiek.)

Könnyű úgy látni, hogy van egy nemzeti-konzervatív oldal, mely "finnugorellenes", és egy liberális-baloldali, mely "finnugorpárti", vagy legalábbis a "tudomány pártján van" a "hazafias gondolkodással" szemben. (A finnugrisztika sajnálatosan úgy tűnik, inkompatibilis a hazafiassággal.) De ez nem egészen van így. Többször is szemléztünk mi is Magyar Idők-cikkeket, lásd ezt a remekül sikerült interjút Csepregi Mártával. A saját témavezetőm a MI állandó szerzője. Török Tibor és Neparáczki Endre tudománytalan genetikás agyvérzését a HVG hozta le először, baromira nem valami nemzeti-hazafias portál. Könnyebb természetesen minket "elhelyezni", sőt, szimpatizálni velünk, ha az emberek szövetségest látnak bennünk a saját világnézetük megerősítésében, de ezt el kell kerülnünk. Ha azzal érvelünk, hogy a tudomány független a politikai ideológiáktól, akkor független mindegyiktől, bármilyen oldalról vagy pozícióról beszélünk.

A névtelenség.

Eszünkbe sem jutott, hogy a szerzők nevével tegyük közzé amit közzétettünk, és szerintem jó is volt ez így. Tanszékként sokkal nagyobb nyomatékkal mondhatjuk azt, amit, ráadásul így mindenki szépen odaképzelhette kedvenc Dumbledore professzorát a beszélő helyébe, akár még extra humorforrást is jelenthet neki, hogy aszott vén bácsiknak tulajdonítja, amit olvas.

Viszont a névtelenségnek voltak további érdekes hozadékai is. Idősebb kollégáim mesélték, hogy a legkülönbözőbb helyekről kapták a gratulációkat. A többi oktató az ELTE-n a folyosón, az ebédlőben állítgatta meg őket, hogy megdicsérje a szellemes válaszért, sőt, még a HÖK képviselőnknek is kijutott a csillogásból. A mandineren Balázs Gézát gyanúsították szerzőséggel (lol). Az egyik turkológus emeritus professzor egyenesen egy körlevelet írt a tanszékieknek, megjegyezve, hogy bár a szerző ismeretlen, vannak sejtései, mely kiváló kollégái lehettek (engem ő nem ismer, és a címzettek között sem voltam). 

Ez nekem egy cseppet sem baj, a tanáraim bőven megérdemlik a dicséretet, és mondanak ezeknél cifrábbakat is. Az egóm relatíve egyensúlyba billent, mikor előadtam erről IFUSCO-n, csak vicces, kicsit sitcomba illő helyzeteket szült ez a névtelenség - és remélem, egyszer én is leszek olyan kaliberű oktató, hogy meggyanúsítsanak ilyen dolgok szerzésével. :)

A szexizmus.

Pár nappal a válaszunk megjelenése után felkeresett minket az eredeti cikk szerzője. Választ írt a válaszunkra, védekezést vagy visszatámadást, nem valami illusztris stílusban, mindegy is, hogy mit - a dolgot lerendeztük egymás közt, hosszú üzenetben kicsit részleteztük neki, hogy mégis hogy néz ki a tudomány és mit csinálunk tanszékként - ez egészen jól lenyugtatta a kedélyeket, jó hangulatban váltunk el. (Ebben nekem semmi érdemem nincs amúgy.)

Ami viszont nagyon megmaradt bennem, az az, hogy a szerző 1) számon kérte rajtunk, hogy "egy arctalan tanszékkel" levelezik, 2) következetesen Tisztelt Uraknak nevezett minket. Tulajdonképpen az nem olyan lényeges, hogy férfiaknak képzel minket (azazhogy ez a kevésbé lényeges), sokkal inkább az, hogy mennyire zavarja, hogy nem tudja, kivel. Mert ha tudná, bizony könnyebb lenne kommunikálni. Nem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy ha tudta volna, hogy egy doktoranduszlánnyal és egy másik fiatal nővel beszélget, mást és máshogy írt volna nekünk. A tudománynak az egyik fő jellemzője az lenne, hogy tulajdonképpen lényegtelen, ki mondja, a tények számítanak. (Igen, tudom, hogy ez ritkán valósul meg.) De látszott a vitapartnerünkön, hogy zavarja, hogy nem tudja sem "fölénk" sem "alánk" elhelyezni magát, és így kénytelen a szövegre, nem az írójára koncentrálni.

A nyelvészet mint tudomány.

Igencsak érdekes hozadéka az egész történetnek, hogy hirtelen látványosan legitimizálta nemcsak a finnugrisztikát, hanem a nyelvészetet is mint tudományt is. A 'tudomány' és 'tudományos' szavak rendszeresen előkerültek a minket méltató kommentekben, pedig a nyelvészeknek állandó problémájuk, hogy a közvélekedés nem tekinti ezt a diszciplínát tudománynak.
És ez a rohadt kis szösszenet mintha most változtatott volna ezen! Ez igazán váratlan volt, de valahogy úgy tűnt, hogy az emberek fejében ha valaki tudományosan le tud oltani egy dinkát, akkor az igenis tudós.
További váratlan fejlemény volt, hogy az emberek szorgosan belájkolták az oldalunkat, és ott is maradtak. Hirtelen lett egy közönségünk! Jóleső és inspiráló volt látni, hogy mennyi ember érdeklődne, amúgy, az iránt, hogy mit csinálunk. Lájkolóink száma megduplázódott, és még mindig nő!

A kommentek.

Szerzőtársam és én kb. a teljes hétvégénket a monitor előtt kockulva, a kommentekre való válaszolgatással töltöttük. (Ebben is inkább ő jeleskedett, mint én.) Néha szerettük volna baromira kicsukni az agyunkból, de nem lehetett, az értesítések egyre villogtak, és tudtuk, hogy muszáj rájuk válaszolni. Igen, de ha mi vagyunk a tanszék, akkor mindenre tudnunk kell válaszolni. Voltak kérdések őstörténettel, paleolingvisztikával, a magyar nyelv elkülönülésével, mindenféle egyéb nyelvekkel kapcsolatban, és persze számtalan, irdatlan hosszú pszeudonyelvészeti fejtegetés, meg persze egy rakás hitetelenkedő, százéves marhaságokkal érvelő, esetenként pedig kifejezetten rosszindulatú komment.

Szóval nekünk hirtelen minden tudományos és nem-tudományos témakörben pengén kellett állnunk a sarat, és bizony ha a tanszék nevében válaszolunk, akkor nem lehetünk mérgesek, sem kicsinyesek, senkinek nem írhatjuk azt, hogy szimplán menjen a picsába, ill. szedje ki a seggét a fejéből.

Megint mondom, ketten voltunk az egészre.

Persze nem mindenkinek válaszoltunk, de a többségnek, aki valamit kérdezett, igen. Azzal a tudattal, hogy lehet, hogy azt az adott embert nem is érdekli a válasz, el sem olvassa, mert csak mint egy sirály, iderepült és ideszart - de attól még az a többezer ember, aki olvassa ezt a kommentsort, az igenis látni fogja. Azt is, ha nem válaszolunk.

Ebben a munkában egyszerre lehetett közérthetőnek lenni (mert különben hiába tépjük a szánkat), és szakmaiag kifogástalannak (mert különben belénk repülnek az ilyen-olyan kollégák). Igen, ezt így együtt iszonyat nehéz jól csinálni.

A "miért csak most szólalunk fel" szindróma.

Sok helyről kaptunk olyat, hogy "ideje volt már", meg "végre". Ennek a témának két oldala van.
1) Látni kell, hogy a genetikai eredmények, amelyektől most hangos a média, abszolút nem a mi területünk. Nálunk nincs genetikus, nem a mi dolgunk az eredményeket minősíteni (általában), legfeljebb néha finoman utalunk arra, hogy a haplocsoportoktól állatira nem változik meg a nyelv.

2) Az a helyzet, hogy mi rendre felszólalunk. Dunát lehetne rekeszteni az ismeretterjesztő könyvekkel, honlapokkal, anyagokkal. Ott van a Finnugor Kalauz, az áfiumos könyv, a Gyökereink, a Madártávlatból oktatási segédanyag, a GYIK, a teljes Rénhírek, tehát legfeljebb kétévente elmagyarázzuk ilyen-olyan formában ugyanazt, de amit 2014-ben kiadtunk, azt az emberek 2018-ban már nem fogják elolvasni, hiába ugyanolyan releváns. Ez egy állandó küzdelem, főleg a jelenlegi információzajban meg a post-truth korában (mindegy, hogy igaz-e, csak legyen izgalmas!) Mindig kell a friss tartalom, akkor is, ha nincs igazán friss mondanivalód.

Na hát ez van.

Van még pár dolog, amit itt nem érintettem, de túl bonyolult is ahhoz, hogy idepottyantsak róla egy összefoglalót, de a fent leírtak talán érdekesek lehetnek, és segítenek árnyalni a képet a történetek tükrében.

Nekünk ez nagy dolog volt, aminek a hatását még mindig érezzük, és igyekszünk belőle a legjobbat kihozni. Érezzük, hogy érdemes. :)

Kedd 13:30-15:00

Most órát kéne tartanom.

Mármint, egy szemeszteren át eddig minden kedd 13:30 és 15:00 között órát tartottam.

Elvileg jövő szemesztertől újra viszek egy csoportot, de az már nem ez a csoport lesz. Csak egyszer van első csoportom, első félévem. Hogy rettegtem az elején, és hogy belejöttem a végén. Hogy igyekeztem, hogy mindent megmutassak nekik, maradandó élménnyé tegyem az órát, és megőrizzem az emlékezetükben a FU népeket.

Nézzétek, ők imádják a magyarokat, szeressétek ti is őket!

Mire megszerettem őket és egymásra hangolódtunk, véget ért a félév és nem látom őket többet. (Legfeljebb a Trefort-kertben.) Éjfél elmúlt, és én reggelig tudnám sorolni, mi mindent csinálnék másképp, ha most kezdeném elölről...

...de éppen a mostani hétvégén jutott eszembe az esküvőm. Az, hogy hosszú ideig csak a rossz dolgokra tudtam emlékezni vele kapcsolatban, de aztán valahogy, miután kiszomorkodtam magam, sorra jutottak eszembe a jó dolgok. A lelkesedés, az összefogás, a "szívvel-lélekkel" érzés...

...és ez jut most is eszembe. Először tartottam órát életemben, persze, hogy nem volt tökéletes, és persze, hogy reggelig tudnám sorolni a hibáimat, de nem szívvel-lélekkel csináltam? Nem adtam bele, ami csak eszembe jutott?

És szerintem nem teljesen hiába. Szerintem maradtak meg bennük dolgok. Egy kis finnugor varázs. Legalább az az érzés, hogy ez a FU világ élő és érdekes. Talán élvezték, talán nem ez volt a legrosszabb óra. Jó volt látni, ahogy egyre többen olvassák el az ajánlottként feladott olvasmányaimat, hallgatják meg a zenéket. Meg odamentek a sátrunkhoz Bölcsész Napokon. Meg rákerestek a mari nyelvű interjúmra. :) (Persze nem találták meg, latin betűkkel próbálkoztak.) Bárcsak mindegyikkel külön tudtam volna beszélgetni, bárcsak kétszer ennyi mindent tudtam volna megmutatni, bárcsak 1000%-osan be tudtam volna biztosítani, hogy mindent értenek. De el kellett őket engedni.

HF tanár úr és kollégái felsóhajtoztak Gergő doktori felvételijén. Óh igen, milyen jó is volt fiatal oktatónak lenni, azok voltak életük legboldogabb évei...! Talán van valami abban, amit Q tanárnő mond, hogy az idősebb tanároknak hiába nagyobb a tudásuk, az igazi "sztárok" mindig a fiatal oktatók.

Ki szeretném ezt élvezni, ameddig csak tudom.

ektonkorka

A táncház meg az édesanyja.

Nem jártam még a Fonóban. Csak tudtam, hogy van, és hogy szerdánként táncház van, és gondoltam jó ötlet lenne elvinni oda Kolját és Pavelt. Merthogy ők amúgy néprajzkutatók. Emellett Kolja Udmurtiában igazi híresség, popénekes, Pavel pedig zseniális harmonikás, és a néptáncokat kutatja. Össze akartam szervezni az eseményt több emberrel de senki nem jött, egyedül maradtam velük, illetve négyesben, mert Eva Toulouze, eddigi zsenge életemben látott egyik legnagyobb rocksztár is velünk tartott. Úgyhogy a világ összes általam ismert istenségéhez imádkozva ücsörögtem szendvicsben két udmurt közt, az anyósülésen egy meghatározhatatlan nemzetiségű rocksztárral, és reménykedtem benne, hogy tetszeni fog nekik a Fonó, bármi is lesz ott.

Biztos a kisugárzásuk teszi (mindig mindenki ezzel a két emberrel akar barátkozni), de olyan könnyű volt jól kijönni velük. Igen, most én vagyok az az elalélt nyugati lány, aki nincs hozzászokva az oroszországiak jellemző közvetlenségéhez, ahhoz, hogy sokkal bátrabban ölelgetik, veregetik, kézen fogják egymást, teljesen normális az utcán, vagy taxiban énekelni, cigiszünet közben táncolni, új dalok szövegét tanulgatni egymástól, vagy csak 10 perc külön töltött idő után egymás nyakába borulni, oj Bagata, mi a helyzet.

A kultúrsokkot közösen éltük át. Velem csodálkoztak, velem dühöngtek, velem nevettek a Fonóba járó magyarok egészen sajátos viselkedésén. Mi, akik észtül beszélünk egymás közt, pedig egyikünk sem észt, a srácok, akiken látszik a folklóros múlt de nem tudnak magyar táncot táncolni, és a csajszi (én), aki magyar, nem látszik rajta a folklóros múlt, nem tud magyar táncot táncolni - de az isten verje meg, mindenki fel akar kérni!

Odajött egy férfi, és elkezdte magyarázni, hogy én táncra termettem, megfelelő az alkatom, a tartásom, a ruhám, a cipőm, ő most és azonnal nekilát kalotaszegit tanítani. És közben meg nem is tudom, mintha valami ínyencfalatnak nézett volna, elkezdte magyarázni, hogy én milyen okosnak látszom, és beszélgessünk mindenről (minden=magyar őstörténet, miután kiderült, hogy nyelvész vagyok, kurvára örültem neki). Baromira nem tudtam, hogy mi van. Mögötte egy másik férfi sorakozott. Szabad-e egy táncra. Miazisten van ezekkel, nincs másik lány? Jó lesz az az udmurtoknak, ha hagyom magam a magyar pasik által taníttatni? Nagyon bunkóság visszautasítani? Mégis mi fog történni velem, ha elfogadom a felkérést?

Egy felkérést elfogadtam, egyet nem. Nyilzja, ei saa, közölte Kolja, amikor megint fel akartak kérni. Jobb is volt így. Így is meglehetősen feltűnőek voltunk.

Meg hát ott volt a finnugor dolog is. Az őstörténetes pasas rám telepedett, főleg miután nyelvész létemre fény derült, és csakúgy záporoztak rám a félinformációk meg a torzított tudásmorzsák. Ámulatomra tudta, hogy kik azok az udmurtok, és nagy lelkesen lepacsizott Koljával (Pavellel nem, ő nem nézett ki elég turáninak), mondván rokonok vagyunk, majd fél órával később ugyanazzal a lendülettel magyarázta nekem, hogy a Habsburgok hogyan rendelték meg Budenztől és Hunfalvytól, hogy mételyes finnugorista merénylettel alázásban tartsák a büszke magyar népet. Koljáék csak bámultak, hogy én mitől kezdek egyre jobban összezsugorodni, majd felcsattanni, végül egészen kiakadni.

Mert nem így kéne viselkednem! Nem kéne azzal lerendeznem az ilyen jellegű véleményütközéseket, hogy bocsi, más térfélen játszunk, viszlát. Ezt a pasast érdekelte a dolog! Akart volna beszélgetni velem (bár kicsit kételkedem benne, hogy partnerként tekintett volna rám, nem közönségként), és nem akartam csalódást okozni neki, és javasoltam, hogy írjon az oktatóinknak, nem zárkózunk el, lehet velünk vitatkozni, csak ne itt és most és ne velem - de bizony ő velem akart vitatkozni, mert valahogy számára valami medzsik kombináció volt a lány jó tartással és megfelelő cipővel, aki, mit ad isten, uráli nyelvész. Sajnos ez a címke általában úgy csapódik le az emberekben, hogy érdeklődésem van a téma iránt, szaktudást viszont nem feltételeznek mellé.

De hát az isten verje meg, ha mindenkivel leállnék beszélgetni, aki itt érdeklődve ólálkodik körülöttünk, egész este őstörténetet magyarázhatnék az embereknek, mert NYILVÁN megkérdeznék, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk és milyen nyelven beszélünk, és NYILVÁN erre az átkozott témára lyukadnánk ki újra és újra.

Égett a pofám Kolja és Pavel előtt. Igen bazdmeg ez a magyar realitás, az istenadta magyar nemzetnek ti udmurtként nem vagytok elég menők, halszagúnak, alacsonyabbrendűnek gondolnak titeket, és vérbő magyar férfiak feljogosítva érzik magukat arra, hogy doktoranduszlányok szemébe mondják egy táncház közepén, hogy marhaság, amivel foglalkoznak. Elkerekedett szemmel rázták a fejüket, Kolja később ki is írta magából FB-on és VK-n, hogy mélyen felkavarta ez az abszurdum, és minden tisztelete magyar kollégáié, akik ilyen környezetben mégis dolgoznak.

Oh, de a hegedűszó, a forgás, a dobbantások, az energia. Olyan könnyű volt ezekkel az udmurt srácokkal és rocksztár anyuskájukkal minden! Mintha a belélegzett oxigént ők nem szén-dioxiddá, hanem jókedvvé és nevetéssé változtatták volna, nem volt egy unalmas perc velük. Jó, ha az ember popsztár, a másik pedig harmonikás, akkor nyilván baromi rutinosan csinálnak jókedvet mindenhol, ahová csak mennek, de nem tudom eltagadni, hogy végtelenül élveztem, hogy ebből most nekem is kijutott. Emlékszem, amikor még 2013-ban Sziktivkarban Kolját messziről néztem, ahogy a színpadon énekel és lánycsapatok őrülnek meg körülötte, erre most itt van és együtt bénázunk népzenére a Fonóban... ahh az élet! :) Nagyon nem akaródzott elbúcsúznom tőlük.

луозы на пумиськонъёс... csak remélem, hogy ők is tényleg olyan jól érezték magukat, amennyire én velük. (Feleannyira is elég.)

Remélem Udmurtiában találkozunk.

szerelmek Tartuban - IFUSCO 2018

Fuj de utálok repülni.

A repülésnél talán csak az rosszabb, hogy Észtországból kell hazarepülnöm. Mi a fenének nem maradhatok ott. Mi a fenének ért véget ez az IFUSCO.

Olyan volt, mintha az elmúlt 5 év összes finnugrisztikája összetömörült volna egy csodálatos... eszenciába, és ezen a szeren lógtunk volna 4 napig.

Nagyon gondolkoztam rajta, hogy ne adjam-e elő a Magyar Időkös balhé történetét az IFUSCO-n, mert nagyon odaillőnek éreztem - de a már meglévő előadásomat nem akartam lecserélni (első alkalom volt, hogy nyelvészeti témával készültem - ideje volt már!). Gondolkoztam-gondolkoztam, kikértem mások véleményét (mindenki nagyon bátorított), így a konferencia első kávészünetében elkaptam a szervezőket: nem-e lehetne-e Reni elmaradó előadása helyett délután nekem repetáznom egyet. (A saját, eredeti témámmal már végeztem: nyitóelőadás volt a nyelvészet szekcióban, imádtam, hogy ilyen hamar túlvagyok rajta.)

A szervezőktől pár perc alatt megkaptam a zöld utat, és mint az állat, nekiláttam összeollózni a ppt-t irgalmatlan propellergyorsasággal. A ppt azonban csak egy dolog volt: közönséget is kellett toborozni, hiszen nem szerepeltem a programfüzetben, lófasse tudta, hogy mire készülök, márpedig baromira szerettem volna, ha ezt most tényleg minél többen hallják. Ebédszünetben asztalról asztalra jártam, próbáltam valahogy minél egyszerűbben elmagyarázni a döbbent mindenkinek, hogy ezt az előadást miért nem akarják kihagyni, majd gombóccal a torkomban vártam a soromra. Na ez most vagy jó ötlet lesz vagy nem... vajon eljönnek, vagy nem, amúgy is mit művelek.

Délután fél 5 után egy kicsivel színpadra hívtak az irodalom szekcióban, a teremben alig néhány ember ücsörgött. Na whatever, mikor kisétáltam a katedrára, úgy voltam, hogy mindegy, akkor most ennek a néhány embernek baromira elmondom, mi történt, sőt akár egy üres teremnek is elmondanám, és belekezdtem a mondandómba. Imádtam minden percét.

A harmadik diánál járhattam, amikor egyszercsak kinyílt az ajtó, ás elkezdtek beözönleni az emberek. Meg kellett állítanom az előadást. Tátott szájjal néztem, ahogy megtelik a terem, majd úgy döntöttem, elölről kezdem. Nem tudok mást mondani rá, mint hogy tömény gyönyör volt. Végtelen boldogság. A hallgatóság csillogó szemmel figyelt, hahotázott, vigyorgott, izgult, csodálkozott, én pedig teljes adrenalinmámorban csapattam végig a diasoron. Nézzétek emberek, ez tök nagy dolog, és milyen kevés kellett hozzá!!! Nem akartam, hogy vége legyen, de vége lett, és a közönség kurjongatva tapsolt, és én azt hittem, elsírom magam az örömtől.

Ez egy áttörés volt. A Finno-Ugric Comics duó orosz tagja, A. Voronkova ettől kezdve partnernek tekintett mindennemű aktivizmusban, összekötött egy mari lánnyal (Nagyezsda), aki mellé le lehetett csüccsenni a szauna mellett beszélgetni mariul, és ez egy újabb áttörés volt.

Ezután... nem tudom elmondani. Nem tudom. Minden perc egy kellemes meglepetés volt.

Komi Alex felismert és megölelt: 3 éve nem láttam. Az utolsó este az erkélyen ücsörögve boroztunk, politikáról és jövőről beszélgettünk, élveztük egymás gondolatait, magunkban mosolyogtunk a körülöttünk zsongó többieken. Mesélt arról, milyen a hó a szülőfalujában, Izsmában: a friss hó roppanásáról, a vastagon beborított fákról, a sarki fényről, a sötétben is világító tájról. Varázslatos volt: még sohasem hallottam egy igazán északi embert a hóról beszélni. És Alex meghívott jövő nyárra Komiföldre.

Az udmurtokkal udmurtul, a marikkal mariul énekeltem. Ilyen sem történt évek óta, és aki ezt nem csinálta, nem tudja elképzelni, mekkora boldogság. És meghívtak a nyárra Udmurtiába.

Bradley úr még fel sem hívhatott a színpadra, én már ugrottam föl mellé Jüržö Jüreš-t énekelni (mert kretén vagyok és nem bírok magammal). Az eddigi előadásoktól teljesen be voltam már tépve, viszketett a talaj a lábam alatt, csapattuk a jürt meg a jürešt. Az etnodiszkóban felcsendült az udmurt Despacito, Merittel és Liljával már a parketten termettünk, dőlt kifelé belőlünk a gőz a sikamlós udmurt szövegeken és a latin ritmuson keresztül. Nagy örömemre csatlakoztak hozzánk az ELTE-s fiatalok is, ropták a FU dalokra, felkérték táncolni a finneket és marikat, nagy volt a buli.

Nagy volt a fáradtság is reggel, miközben Iida egy narancslével, én egy salátával próbáltam újraélesztgetni magamat valami random kávézóban. Túl kell élni, én egy hölgy vagyok, ez az IFUSCO, az emberek számítanak ránk!!! Iida fáradt volta a magyarhoz, én fáradt voltam a finnhez, püffedt arccal nyökögtünk, de egymás társaságában lenni ilyen intim pillanatban megtisztelő volt.

A tveri karjalaiak nem tudom, milyen serkentőszert szednek, de KÉREK belőle. A vezetőjük, egy futballedző-szerő arc teljesen le volt nyűgözve a Magyar Időkös előadásomtól, a velük érkező orosz srác igazi gentlemanként viselkedett: kicsomagolta a papírtömbömet, nyitotta-csukta nekem az ajtót, kivitte a lábam alá a lábtörlőt, hogy ne fázzon. Végtelenül zavarba hozott, de a tveri karjalai csapatot nagy élmény volt megismerni - és kaptam tőlük képeslapot, portréval! :)

A szaunában leomlottak a határok, a különbségek, a hierarchia. Csak ültünk egymás társaságában, izzadva, meztelenül, beszélgetve, bizony ilyen sem volt, 2014 (de inkább 2013) óta. Forró és hideg, gőz és pára, lecsapódó vízcseppek és oldott társalgások. Ha van szauna, bizony az a legjobb hely.

Koivunen úr cigifüstje beburkolt. Együtt ültünk valami fagerendákon, körülöttünk finnek, bennünk serital, és Mariföldről beszélgettünk. Mariföld óta először, tulajdonképpen, és meglepetésemre jó szívvel emlegette azt az időt. Pedig meg voltam győződve róla, hogy gyűlölte minden percét! A többiek jöttek-mentek körülöttünk, néha becsatlakoztak, nem is nagyon érdekelt, csak Koivunen úr, és az ücsörgés vele a padon, olyan jólesett újra mellette lenni, és ugyanazzal a szemmel nézni a világot.

"Eestlane olen ja eestlaseks jään..." oldítottuk az éjszakai dalosünnepen kockára fagyva szombat éjjel néhány maradék IFUSCO-ssal és többezer észttel. Carmennel, aki Londont hagyta ott a finnugrisztikáért, Marcival, aki még alknyelven volt csoporttársam, és most itt vagyunk Tartuban, Szonjával, aki egész héten velem volt, és túlélte a hülyeségeimet. Pörgött a fejem. Az Észt Nemzeti Múzeum, a gyönyörű Võrumaa, Valja, akinek még 2013-ban ígértem meg, hogy megtanulok mariul, és most mariul beszélhettem hozzá...

Legszívesebben újraélném ezt az öt napot, és azokkal beszélgetnék, buliznék, töltenék időt, akikre így most nem volt időm. A szervezőkkel. Ryoval és Petterrel. Saját delegációmmal (különösképp Gergővel). Liljával. A németekkel. A marikkal. A FU képregényesekkel és egyéb aktivistákkal. Schmidt úrral. Markusszal és a régiekkel. Szerelmes vagyok minden utcasarokba és cégérbe, illatba és feliratba, együtt töltött másodpercbe, most megjegyzett vagy régről felidéződött arcba, hangba, tekintetbe.

De talán az a legjobb, hogy most először az IFUSCO nem egy jutalomnak, egy ünnepnek érződött, hanem sok tekintetben valami kezdetének. Nem a poszt-szociális sokkot érzem, hanem a tettvágyat és az ötletzivatart, amit hozott - és nem a következő IFUSCO-t várom, hanem azt, ahová ez a lendület végül visz.

Visszanyertem a fókuszt az életemben.

taeval

A kis gép fürgén szállt fel a bárányfelhők fölé Varsóban. A vidám kék huzatok és az itt-ott hallható észt beszéd minden álmosságot kivert a szememből, és visszahozta a görcsöt a gyomromba. Litvánia felett járhatunk, és én úgy érzem magam, mintha egy rég nem látott jóbarátommal találkoznék, akibe titkon egy kicsit bele is vagyok zúgva. Ahogy koncentrálódtunk, tömörödtünk Varsóban, úgy bukkantak fel itt-ott a finnugristák. A Chopin repülőtér kellemesen kihalt volt, ahogy kora reggel Ferihegy is. Nyoma sem volt a beharangozott potenciális sztrájk miatti fejetlenségnek, bizonytalanságnak, csendes izgatottságban ültünk és vártuk a becsekkolást, L. az új élményektől, Szonja és én a viszontlátástól bezsongva. Lassan kihevertük a kényelmetlen Wizzair-járat okozta traumákat, pedig a magyarok reggeli feltuszkolása a gépre szép kis patáliát eredményezett (miazhogynemvihetekfelszázcsomagotkézipoggyászként!!!!) A pénzem egy jelentős részét már ott Ferihegyen elköltöttem csak a legszükségesebbek megvásárvlásával (kávé + valami reggeli), de így jár az, aki hajnali negyed 4-kor ugrik ki az ágyból görcsölő és égő gyomorral, szédülten, rettegve, szorongva, feladva azt, hogy az éjjel már értelmes alvást tud produkálni. Egyedül voltam, azaz sokadmagammal a teendőimmel, a mellkasomon ücsörögtek miközben pihenni próbáltam, és közben győzködtem magam, hogy nem, még egy sörtől nem lesz jobb.

De lassan leszállunk Tallinnban és végre újra Észtországban leszek. Tejfehér felhők borítják be az észt eget, amit most felülről látok.

A mennyország most éppen alattam van.