Most órát kéne tartanom.
Mármint, egy szemeszteren át eddig minden kedd 13:30 és 15:00 között órát tartottam.
Elvileg jövő szemesztertől újra viszek egy csoportot, de az már nem ez a csoport lesz. Csak egyszer van első csoportom, első félévem. Hogy rettegtem az elején, és hogy belejöttem a végén. Hogy igyekeztem, hogy mindent megmutassak nekik, maradandó élménnyé tegyem az órát, és megőrizzem az emlékezetükben a FU népeket.
Nézzétek, ők imádják a magyarokat, szeressétek ti is őket!
Mire megszerettem őket és egymásra hangolódtunk, véget ért a félév és nem látom őket többet. (Legfeljebb a Trefort-kertben.) Éjfél elmúlt, és én reggelig tudnám sorolni, mi mindent csinálnék másképp, ha most kezdeném elölről...
...de éppen a mostani hétvégén jutott eszembe az esküvőm. Az, hogy hosszú ideig csak a rossz dolgokra tudtam emlékezni vele kapcsolatban, de aztán valahogy, miután kiszomorkodtam magam, sorra jutottak eszembe a jó dolgok. A lelkesedés, az összefogás, a "szívvel-lélekkel" érzés...
...és ez jut most is eszembe. Először tartottam órát életemben, persze, hogy nem volt tökéletes, és persze, hogy reggelig tudnám sorolni a hibáimat, de nem szívvel-lélekkel csináltam? Nem adtam bele, ami csak eszembe jutott?
És szerintem nem teljesen hiába. Szerintem maradtak meg bennük dolgok. Egy kis finnugor varázs. Legalább az az érzés, hogy ez a FU világ élő és érdekes. Talán élvezték, talán nem ez volt a legrosszabb óra. Jó volt látni, ahogy egyre többen olvassák el az ajánlottként feladott olvasmányaimat, hallgatják meg a zenéket. Meg odamentek a sátrunkhoz Bölcsész Napokon. Meg rákerestek a mari nyelvű interjúmra. :) (Persze nem találták meg, latin betűkkel próbálkoztak.) Bárcsak mindegyikkel külön tudtam volna beszélgetni, bárcsak kétszer ennyi mindent tudtam volna megmutatni, bárcsak 1000%-osan be tudtam volna biztosítani, hogy mindent értenek. De el kellett őket engedni.
HF tanár úr és kollégái felsóhajtoztak Gergő doktori felvételijén. Óh igen, milyen jó is volt fiatal oktatónak lenni, azok voltak életük legboldogabb évei...! Talán van valami abban, amit Q tanárnő mond, hogy az idősebb tanároknak hiába nagyobb a tudásuk, az igazi "sztárok" mindig a fiatal oktatók.
Ki szeretném ezt élvezni, ameddig csak tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése