Végigdolgoztam a hétvégét, beadtam a jelentkezéseimet és a cikkemet, három nap alatt összesen aludtam 8 órát, és most végre egy pillanatra lepihenhetek.
Syksy nem került meg, és én személy szerint beindítottam a gyászfolyamatot. Egyszerűen képtelen vagyok többet az ablakban leskelődni, az utcát bámulni, a nevét szólongatni, és pityeregve trappolni fel a lépcsőn, mert még mindg nincs meg. Ha meghalt, akkor meghalt, ha nem, akkor már biztosan feltalálta magát. Az aggodalom és az egyre halványuló remény teljesen kimerített.
Syksyben van chip, kiplakátoltam a környéket, megosztottam minden csoportban, amire csak gondolni tudtam.
Amikor annak idején Imarral úgy döntöttünk, hogy Syksyt kiengedjük, mindketten tudtuk, hogy ezt a kockázatot vállaljuk. Hogy bármelyik nap előfordulhat, hogy soha többet nem jön vissza. Syksy boldogtalan volt bent, és még boldogtalanabb lett volna a jelenlegi apró, Herne utcai lakásomba bezárva. Szüksége volt a szabadságra.
Amivel nem számoltam, az az, hogy a szomszédok magukhoz édesgetnek egy olyan macskát, aki folyamatosan bántja és szekálja Syksyt, olyan mértékben, hogy végül a saját lakásából is kikergeti. Erre nem számítottam, de kivédeni sem tudtam volna. Hogy ez a cica megölte, megsebesítette vagy olyan szinten traumatizálta-e Syksyt, hogy az képtelen hazajönni, nem tudom. Ő mindenesetre nagy büszkén strázsál a bejáratnál és marha büszke magára. A szomszédoknak, akik leslkelődnek utánam, fotókat készítenek rólam a beleegyezésem nélkül és parasztok velem a semmiért, pedig most van macskájuk, nekem meg nincs.
Próbálok nem gondolni arra, hogy mennyire hiányzik. Igyekszem nem ránézni a helyekre, ahol ücsörögni, pihenni szokott. A kefékben még mindig ott van egy kis szőr, a hűtőben ott egy félig elfogyasztott tasak macskakaja.
Emlékeztető, hogy valamikor volt egy cicám.
Egy gyönyörű, drága, tökéletes kis cicám.
Nem mondom, hogy hamis remény éltessen, de hasonló történt nálunk is. A két kazáncica nem igazán jön ki egymással, bunyóznak, morognak egymásra, de valamennyire elviselik egymást, a téli hidegben együtt laktak a kazánházunkban. Pár hónapja úgy tűnt, hogy a fiúmacska végleg elüldözte a lányt, nem találtuk sehol. Két hete a házunkkal szemközti kempingben vette észre húgom a lánycicát, odahívta, hazavitte, és azóta boldogan éldegél nálunk megint. Fogalmunk sincs, hol járt, mit evett, hol lakott, de előkerült az elüldözés ellenére. Nagyon drukkolok, hogy Syksy is előkerüljön.
VálaszTörlés<3 tündér vagy Szonja. Ettől most egy kicsit jobban érzem magam. Nem tudom, meddig, de ad egy kis reményt, vagy megnyugvást, vagy nem is tudom, mit. Hátha feltalálja magát az én kis harcos cicám is.
VálaszTörlés