Temetés után nem nagyon van semmi.
Akinek kellett, az már tud a macskám haláláról. (Őrület belegondolni, hogy ha akár egy hónapja tudtam volna erről, valószínűleg eszemet vesztettem volna. Már csak pár hetem van hátra Syksyvel. Már csak napok. Ma éjjel nem jön vissza és soha többet nem látom.)
De ha az ember mindent leírt, mindenkinek elmondta, mindent a helyére pakolt, mindenkitől szeretettel fogadta a részvétnyilvánítást, akkor nem marad más, csak a hiány.
Nincs itt, és nincs ott.
Nem is lesz soha többé.
Hiába nézek ki az ablakon vagy nyitom ki óvatosan az ajtót. Ez csak izommemória, mindenki tudja, hogy nem fog feltűnni a cicám váratlanul és nem fog halkan nyávogni, hogy bebocsátást nyerjen, egyen egy kis uzsonnát és utána összegömbölyödjön az ölemben és dorombolva elaludjon. Úgyhogy teljesen felesleges kinézni az ablakon. Az üres utcát fogom látni.
Csak azért, mert eltettem Syksy kaparófáit és tálkáit, leszedtem őt a telefonom háttérképéről és mindenkivel tudattam, hogy többet nem látják, még nem zártam őt le teljesen. Még nem tudok megnyugodva továbbmenni.
Úgy járom az utcákat, mint egy beteg. Nem érzem magam fizikailag betegnek, de nem akarok sehol sem lenni, és nem akarom magam dolgoknak kitenni. Teával és vodkával felszerelkezve, takaró alól akarom nézni a kedvenc műsoraimat, megfeledkezve a világról. Sétálni akarok oda, ahová eddig bicikliztem, csöndet akarok akkor, amikor mindig zene szólt.
Nem akarok sehol, semmi sem lenni.
Közben gondolatok formálódnak bennem.
A trauma megváltoztat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése