szembenézés a valósággal 2.0

Tegnap délelőtt, észtóra közben jött a telefon, melyben egy nő értesített, hogy véleménye szerint megtalálta Syksyt a Selleri utcában, holtan.

Persze nem lehetett biztos benne, én meg úgy éreztem, hogy képtelen lennék azonnal elmenni és beazonosítani, de valahol éreztem, hogy valószínűleg ez valóban Syksy lesz. Lerogytam egy üres tanterembe és őrült sírásba kezdtem. Beletelt jó néhány percbe, mire összeszedtem magam annyira, hogy kimentsem magam az óráról és megkérjem Antit, hogy hadd menjek fel hozzá.

Anti elment beazonosítani a talált állatot, és az valóban Syksy volt. Beletette egy kartondobozba és letette a fészeremben, míg összeszedtük a gondolatainkat, hogy mitévől legyünk.

Syksy tehát végre hazatért. A több hetes rémálom és bizonytalanság, mióta elveszett, véget ért. Összegömbölyödve feküdt egy kis dobozban, a biciklim és a tűzifa mellett, aminek a melegében annyiszor pihent. A Facebookra kitett posztjaim, fotóim, küzdelmem az adminisztrátorokkal, a lámpaoszlopokra kiszögelt felhívások végül elvezettek a cicámhoz.

Antival a Tähtvere parkban találtunk egy nyírligetet, ahol végül Syksyt örök nyugalomra helyeztük. (Milyen jó is, ha az ember párja régész, legalább tud ásni.) Mielőtt leeresztettük a dobozt, végül úgy döntöttem, mégis vetek egy pillantást a holttestre. Egyértelműen Syksy volt - vizes, kócos, fénytelen bundával, fehér tappancsai szinte kis sem látszottak a sár alól, a szája már oszlásnak indult. Végigsimítottam a hátán. Az én pici cicám. Ez már csak a teste, amire már nincs szüksége, és ami csupán természetes folyamatokon megy át. Ettől a megtört kis gombóctól el lehet búcsúzni. Leeresztettük a dobozt a földbe és gyújtottunk a hanton két gyertyát.

Anti javasolta, hogy valahol üljünk egy "halotti tort", és emlékezzünk a szép pillanatokra Syksyvel. Megpróbálkoztunk vele az RP9-ben, de nem nagyon tudtam még Syksyről nosztalgiázni, és a halotti vodka ivása is furán csengett ebédidőben a városháza téri étteremben, úgyhogy inkább hazamentünk. Rituálisan leszedtük a felhívásokat a lámpaoszlopokról, majd Anti tapintatosan magára hagyott.

(Antinak annyi mindent köszönhetek, hogy az nem igaz. Felét, negyedét sem tudtam volna ilyen hamar elintézni az elintézendő dolgoknak, és háromszor, négyszer ennyire fájt volna. Az elmúlt hetek és a pénteki nap során rengetegszer látott a legkülönbözőbb időpontokban és helyzetekben sírni, és mindig ott volt velem, hogy átöleljen, mondjon pár megnyugtató szót vagy elterelje a figyelmem, például A Szilmarilok olvasásával észtül. Olyan türelemmel és támogatással fordult felém, hogy arról külön bejegyzést kellene írni. <3)

A halotti vodka után (milyen jó is, hogy Mari Saraheimo múlt héten hozott nekem koskenkorvát a Tallinn-Helsinki kompról!) fájó szívvel lecseréltem a háttérképeimet, a profilképemet és elkezdtem kitakarítani az internetet. Lemondtam az aznapi óráimat, megköszöntem a Supilinn közösségnek, hogy aktívan próbáltak segíteni megtalálni Syksyt, írtam az eltűnt állatok csoportjába, hogy már nem kell őt többé keresni, értesítettem a hozzám/Syksyhöz legközelebb álló embereket. A válaszok többsége nagyon kedves volt, ami önmagában nagyon meghatott. Az eltűnt állatok csoportjába érkezett egy olyan komment is, mely abbéli kívánságát fejezi ki, hogy szegény Syksy a következő életében kerüljön egy gondosabb gazdihoz, aki nem ilyen felelőtlen, hogy engedi kint kolbászolni. Elgondolkodtam pár percig, hogy foglaljam-e össze, hányszor és hányféleképpen próbáltuk bent tartani Syksyt, de végül úgy döntöttem, inkább törlöm az egész bejegyzést. Úgysem releváns már. Anti mérgesen elrakta a telefonom, de persze ettől még újabb tíz perc zokogásban törtem ki.

A helyzet az, hogy Syksyt eredetileg soha nem akartuk kiengedni. Mikor tavaly májusban Imarral elhoztuk a menhelyről, hónapokig bent tartottuk, de Syksy rettentően boldogtalan volt. Sokat sírt, dobálta magát, lebontotta az ajtó szigetelését és az ablakon a szúnyoghálót, és láthatóan nem bírta megszokni a benti létet, akármennyit játszottunk vagy nézettünk macskatévét vele. Később próbálkotunk hámmal és pórázzal, de az is katasztrofálisan sült el.  Syksy ugyanis egy nagyon ügyes, ösztönös és hűséges, de nem kifejezetten intelligens vagy adaptív kis macska volt. Remekül feltalálta magát odakint, és bajnok volt fáramászásban, de nem volt hajlandó elfogadni senki más szabályait. És mikor elköltöztem a Herne utcai jelenlegi, apró lakásomba, egyértelműen tudtam, hogy Syksy itt is kijárós cica lesz. Ha 78 négyzetméteren bezárva érezte magát, akkor 20 négyzetméteren konkrétan állatkínzás lett volna őt tartani.

Természetesen mindig tudtam, és Imar is, hogy ha a macska kimegy, akkor bármikor előfordulhat, hogy nem jön haza. Tavaly valamikor ilyenkor el is tűnt 6 napra. (Akkor is azt hittem, hogy elvisz az ideg.) Mindig, minden egyes alkalommal, amikor kiengedtem, volt bennem egy apró szorongás, hogy nem most látom-e utoljára. Amikor pedig felbukkant a kicsi feje, mindig egy apró kő gördült le a szívemről. Ennek ellenére nem tudom, még most sem, megbánni, hogy hagytuk kijárni.

Olyan nagyon szerettem ezt a cicát. Annyi új érzést indított el bennem. Annyira sokat jelentett nekem, hogy velem van ez az egyáltalán nem könnyű másfél év alatt, amíg velem volt. Minden napot egy kicsit boldogabbá tett. Nem beszélve a finnórákon tett halhatatlan hozzájárulásásról. :) Amikor magányos voltam, akkor sem voltam teljesen magányos. Költöztünk együtt, sétáltunk együtt az utcán, szaladt a suhanó biciklim mögött, halkan nyávogott az ajtóban bebocsátásért, büszkén trillázott, mikor döglött egeret vagy madarat hozott, összegömbölyödve szundított az ölemben míg dolgoztam, gyengéden majd a karmát enyhén kidugva az arcomhoz érintette a tappancsát, ha ki akart menni hajnalban, ugrottam érte autók elé, védtem őt más macskáktól, szedtem fel kerítést, követtem el többrendbeli magánterületsértést vagy szedtem le őt fa tetejéről.

Senki és semmi nem tud meggyőzni, hogy nem a szomszédaim által a nyáron a házhoz édesgetett idegen macska okozta közvetlenül vagy közvetetten Syksy halálát. Rengetegszer láttam vagy hallottam, ahogy bántja Syksyt, elkergeti a háztól vagy órákig sakkban tartja egy fán. Nem kevés macskát láttam már Syksyvel érintkezni, de egyik sem volt ilyen agresszív vele, mint ez. Syksy eltűnése napján mikor hazaértem, a macskaverekedés egyértelmű jeleit láttam a lakásban. És rohadtul, végtelenül, észbontóan dühít, hogy a szomszédoknak ételmaradékkal, kolbásszal meg minden moslékkal nyilván muszáj volt a házhoz szoktatni egy idegen macskát, akinek nyilvánvalóan van saját otthona, de nekik köszönhetően most sajátjának nyilvánította Syksy otthonát is, és siekrült pokollá tennie az életét annyira, hogy Syksy már nem is mert a lépcsőházban közlekedni vagy a hátsó bejáratot használni a felügyeletem nélkül, egészen addig, ameddig végül a halálát nem okozta. Ez a macska még mindig büszkén járőrözik a kertben. Tőlem mindenesetre nagyon fél. :)

Az este hátralevő részében egyedül voltam, illetve inkább csak az interneten kommunikáltam emberekkel. Összeállítottam egy kis vetítést Syksyről (rossz minőségben, vízjellel meg minden, de jólesett). Posztoltam instagramra. Válaszoltam a kérdésekre. Különösen jólesett apa üzenete, aki még ilyenkor is meg tudott nevettetni, meg a beszélgetés Imarral, hiszen rajtam kívül ő ismerte legjobban Syksyt. Egyetértettünk abban, hogy bár rettenetesen sajnáljuk, annyira azért nem lepődtünk meg. Syksy nemcsak makacs és öntörvényű, de kifejezetten neurotikus cica is volt, aki folyton rettegett és a közlekedési módszere folytonos menekülésként jellemezhető, A pontból B pontba. Nem beszélve a méretéről, ami szinte automatikusan prédává vagy szekálás áldozatává determinálta.

És őszintén, ez nyugtat meg legjobban. Látni a hús-vér realitást a helyzetben. A misztikumban nem tudok feloldozást találni. Sajnos nem hiszek abban, hogy van macskamennyország, hogy valaha egy következő életben újra látom, vagy hogy valami "elszólította". Azt tudom, hogy az életben vannak felesleges, értelmetlen, hülye tragédiák. De mint olyan, Syksy tragédiája távolról sem az egyetlen. Ahogy anya barátnője mondani szokta, mindnyájan kegyelemből élünk.

Feltehetőleg valamikor megint lesz cicám. De még nincs itt az ideje. Valószínűleg ameddig itt élek a Hernén, nem veszek magamhoz új állatot.

De Syksy az első saját állatom volt, és a világ legaranyosabb, legrövidebb lábú, legszeretnivalóbb, leghűségesebb kis hercegnő-cicája. Másfél éve úgy döntöttem, hogy beengedem az életembe és szeretni fogom. Aki szeret, az egyúttal feliratkozik a fájdalomra is.

Akkor is megéri szeretni.

<3