melyen Tallinnból Helsinkibe hasítok. Réges-rég nem láttam a tengert. A kompon bunkó finnek, észtek és oroszok tobzódnak morcosan a szemétszagú folyosókon, melyek mindegyikének végében egy túlárazott bár áll. Az egyik nem nyitott ki, úgyhogy most az ahhoz tartozó asztalnál igyekszem intézni az elintézetlen dolgaimat. Vagy csak hátradőlni és élvezni Taylor Swift Reputation és Lover albumait, mert rohadtul érzem őket.
Nagyon izgatott vagyok amiatt, ami az öböl másik oldalán vár: ezer éve nem voltam szabadságon, külföldön, Finnországban (jesszus, 3 éve!), ezer éve nem láttam a családomat, másokat meg még sosem. Valószínűleg jobban kell nekem ez az utazás, mint amennyire én magam is gondolom. (Az, hogy a tegnapi biciklis baleset után a teljes testem tele van kék-zöld zúzódásokkal, horzsolásokkal és a kezem csak azért nincs gipszben, mert kikönyörögtem a traumatológián, hogy csak sínbe tegyék a törött kisujjamat, ad egy kis kényelmetlenséget a történetnek, de nem olyan lényeges.)
De fejben ugyanannyira vagyok Tartuban a kis koliszoba-lakásomban, a rutinná váló reggeli teaszürcsölgetésben, míg Syksy a lábunkhoz dörgölőzik, viccekben és tervekben, és egyszerűen csak Anti karjaiban.
Huvitav.
Hihetetlen, milyen erősen érzem azt, hogy... milyen erős dolog a szeretet.
Mintha hosszú-hosszú idő óta újra egésznek érezném magam.
Maradhatok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése