Mindenki, de tényleg mindenki csak örül annak, ha Pfizer oltást kap, de én csak arra tudtam gondolni, hogy megszúrnak. Már előző éjjel is rémálmaim voltak. Nagyon rossz emlékeim vannak a szurikról.
A nagy izgalomban jó hamar odaérkeztem... a totál rossz helyre, de legalább volt időm villámgyorsan leakasztani egy Boltot, és némi lelki terrorral belevinni a taxist abba, hogy keressen valamilyen alternatív útvonalat mint a vasútállomás alatti dugót, és taposson rá a gázpedálra, hogy időben eljussunk a város másik végébe.
Odaértem időben, belevetettem magam a procedúrába, ráfeszültem teljes mértékben, lesápadtam, ziháltam, kivert a víz, pedig az oltást magát meg sem éreztem. A szurit beadó nő figyelmeztette a mentősöket, hogy problémás beteg vagyok. Én félig szégyenkezve, félig röhögve magamon eltámolyogtam a pihenőbe és igyekeztem összeszedni magam. De akárhogy is győzködtem magam, hogy az égegyadta világon nem történt semmi drámai, mégis úgy éreztem, hogy gumiból van a lábam és a valóság csak virtuális. Egy idősebb mentős kikísért, ahogy távoztam, és jobb híján finnül faggatott, hogy vagyok. Igyekeztem legjobb képességeim szerint válaszolni.
Valahogy hazakeveredtem. Úgy döntöttem, megünneplem beoltatásom napját egy sörrel odakint, ráadásul a Rüütlin, a fő sétálóutcán. (Általában amúgy kerülöm azt az utcát.) Nyilván belefutottam Imarba. (Hálistennek csak hazafelé menet, hálistennek egyedül volt.)
Amit túl kell élni, azt túl kell élni. És azt hiszem, nekem egész jól sikerült. A pszichológusomnak igaza van, lehet, hogy Imarnak nem gond csak úgy ukmukfukk barátokká válni szakíts után, de nekem igen. Igenis le kell rázni őt. És ahogy Tücsi mondta annak idején nagyon bölcsen: az egyetlen, amit megérdemel, az az ignorálás.
Szóval nagyjából a szokott lelki állapotomban kuckóztam be az ágyamban, Syksyt várva. (Azóta hazaért és most a lábszáramnk támaszkodva mosakodik.) Jesszusom, ez a hét egy elszabadult bányacsille. De élvezem.
A szuri meg Imar meg se kottyannak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése