Nem tudom kiverni a fejemből Kolja csütörtöki látogatását. Azt hittem, csak szédít, mikor azt mondta, hogy szeretne megtanulni magyarul, de nem viccelt. Megkért, hogy tegyek be valamilyen magyar zenét, de haboztam, így ő indította be a Holdviolát. Az elektromos effektekkel habkönnyűvé varázsolt népdalok, a 2010-es években divatos, magyaros motívumokkal átfont ruhák és a 100% magyar szépségkirálynő énekesnők láthatóan elbűvölték Kolját, és sóhajtva mondta, milyen jó lenne, ha ezt a szépséget és kreativitást az udmurtokban is látná. Kolja szemével nézni a Holdviolát egészen új élmény volt, és megmagyarázhatatlan büszkeséget kezdtem érezni a magyar nyelv és kultúra mélysége, gazdagsága és minősége iránt, amit én olyan méltatlanul elhanyagoltam egész életemben. Kisvártatva együtt kezdtünk el énekelni az Erdő, Erdőre.
Cukrot adnék annak a madárnak, dalolja ki nevét a babámnak...
Május van, fordult a naptár, és az U Jeng mosolygott (bámult komoly fejjel) rám róla. Még valami, ami nagyon jólesett azon az estén, az volt, hogy Koljával leltáraztuk a közös ismerősöket és már a nevük hangos említése is kellemes, bizsergető érzéssel töltött el. Ő olyan barátokat is ismer, akiket csak kevesen mások, és olyan oldalakat is lát, amilyeneket más csak ritkán. És igen, nehéz kiiktatni a háttérből a tényt, hogy mennyi nyálas popszám szerzője, de közben ott van az őszinte érdeklődése és a nagyon is komolyan veendő műveltsége is a háttérben.
Tüske annak minden ága, nem állja a madár lába...
To you, my sweetheart, aloha, szólt a mai hula alkalom első sora. A búcsúról, a viszontlátás reményéről, és egy kis flörtről szólt a dal és a hozzá tartozó koreó. A szemem újra az U Jeng-naptárra tévedt. Nem csoda, hogy az éjjel a mari barátaimmal álmodtam. Napközben engedtem a kísértésnek és megnyitottam egy videót a két évvel ezelőtti magyar estről Joskinban.
Mennyire hiányzik Oroszország. De addig is, míg újra nem látjuk egymást, aloha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése