Három éve nem volt normális IFUSCO.
Aztán most végre volt. :)
De hogyan lehet újraéleszteni egy alapvetően diákoknak szóló konferenciát 3 év kihagyás után? Ennyi idő alatt az ember elvégez egy alapszakot. Hogyan lehet relevánssá tenni egy ilyen intézményt, amikor Oroszországból évek óta senki nem jöhet (most meg aztán pláne nem), a szakmaibb jellegű rendezvényekre meg ott vannak a COPIUS/REMODUS programok, a téli iskola, a nyári workshopok, az online továbbképzések. Kinek való, kinek kell az IFUSCO?
Nem tudom, erről talán érdemes lenne azokat megkérdezni, akik most voltak először IFUSCO-n. Adott-e nekik valami mást.
Nekem ez inkább visszatérés volt a megszokott, kellemes kis varázsvilágomba, ahol én vagyok a protouráli unikornis.
Imádtam IFUSCO-n lenni, mert szeretem azt az embert, aki ilyenkor vagyok. Nyílt, mosolygós, mindenkivel barátságos, vicces, mindenkit ismer, akit nem, ahhoz odamegy... jó volt énekelni, előadásokat hallgatni és előadni, a várost járni, zöldkönyvet kezekbe adogatni, táncot tanítani, sörözni, lejárni a lábam, keveset aludni és várni a holnapot. A résztvevők közül többeken is látszott, hogy eltökéltek abban, hogy revitalizálják azt az érzést, amit az IFUSCO adni tud. Azt a... random, kiszámíthatatlan, kicsit ripsz-ropsz, ilyen-olyan, kicsit kényelmetlen de semmivel össze nem hasonlítható sugrimugri indokolatlan bulihangulatot, amit az okoz, hogy soknyelvűek az előadások, vannak régi klasszikusok, vannak új dolgok, van közös néptáncolás, van zöld könyv, ezerféle téma és és együtt lehet orítani újra a Marjamol'-t, ami csoportkohéziós tevékenység. Ezúttal a Károly-hídon.
De ez az IFUSCO most elég kényelmes volt.
Kényelmes, mert leginkább a visszatérő vendégek igényeinek kielégítéséről szólt. A főszervező látott három IFUSCO-t korábban, és ebből próbálta kitalálni, hogy mi lehet népszerű. Ez nagyrészt sikerült neki, a többit megtámogatta a rutin.
De az a kényelmetlenség, az az izgalom, az az újdonság, az a szorongás...
...nem igazán volt jelen...
...persze könnyebb dolgom is volt: ezúttal a párommal mentem, aki nem is akárki, hanem Anti Lillak. Nem voltam soha magányos, nem kellett soha azon gondolkoznom, hogyan töltsem az estémet. Meg senkinek nem kell semmit sem bizonyítanom. Timár Bogáta vagyok, az isten szerelmére, ha valaki nem ismer, majd a többi résztvevő képbe helyezi. Nehogymár nekem kelljen.
Emlékszem, amikor az első nap a regisztrációra mentünk, és belenéztem a tükörbe. Azt hittem, kész vagyok, pedig alig tettem bármi energiát a megjelenésembe. Leálltam egy pillanatra: Bogi, ennél azért többre vagy képes! Kinyitottam a neszesszeremet újra és normálisan elkészítettem magam.
Kicsit mégiscsak felrázott ez az IFUSCO. És egyedül eljátszottam az Ördög Útját az ugri-mugri esten, és betanítottam a táncot is. Ez sokat jelentett. Egyrészt mert imádok vezetni és parancsolgatni lol, másrészt meg mert sokat jelentett, hogy egyedül, Imar nélkül is képes voltam rá. A hegedüléssel kapcsolatos komplexusaim száma végtelen ugyanis.
Péntek éjjel értünk haza. Vasárnap este, éles kontrasztként, Aleksei Ivanovval, Anton Smirnoffal és barátnőjével, Sasha Khudyakovával ültünk a Püssirohukerderben, és azon tanakodtunk, hogyan szerezzünk letelepedési engedélyt a politikai okokból menekülésre kényszerülő Alekseinek, meg közvetve Ortem Jorginak. A beszélgetés során szóba került nemcsak a finnugor világ jelenlegi skizofrén helyzete, hanem a protestáns vallás, Fukuyama elmélete a történelem végéről, és egyéb érdekes dolgok is.
Az a helyzet, hogy ez a finnugor világ most.
Nem a Marjamol'-éneklés Prágában.
Felnőttünk és politikai menekültek lettünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése