this isn't the place for those violin strings

Dudorászok magamban, felkúszik az agyamban a Pentatonix énekesnőjének hangja, ahogy angyali hangon énekli, hogy "now and then I think of all the times you screwed me over". Óh, igen, és ennek ellenére sem akartam mást látni, mint ennek a szerencsétlennek a fejét, hogy tudjam, mi van. Mert most nem tudom, ésss továbbra sem. Pedig vártam volna... fasza.

Persze minek is, ha nekem épp LEP-megbeszélésen van dolgom. Arra be kell szólni, hogy én hogy akarok egyszerre előadásokat koordinálni és hegedülni egy performanszban (BIZTOS nem megoldható...........), de ha más akar multifunkciós lenni, akkor arra már nem... értem én a hierarchiát, csak valahogy... meh. Ahhoz nem vagyok eléggé arc, hogy komolyan hozzá tudjak szólni a dolgokhoz, annyira meg nem vagyok munkás, hogy ne anyázzanak rám, ha nem jövök el a megbeszélésre. Nyilván kezdők nehézsége, nem is akarok nagyon műsort csinálni belőle, csak nem tett jót a lelkemnek. Bocs a világtól... áhh, mindegy.

A kolibüfében (óh, csak egy beszélgetést akartam a csajokkal, egyedül! De... nem.) felidéztük, mikor mennyire aláztak meg a szüleink a kishitűségükkel minket. Magasan vezettem a licitet. Jó volt. Emlékeim közt szignifikáns mennyiségben képviseltették magukat a "ronda vagy lányom, készülj fel rá" típusú megjegyzések. Azt hitték, nem fogok emlékezni rájuk... ha ha.

Piliscsabán a Pázmány kihalt, unalmas, döglött. Legalábbis ilyen volt ezen a hétfő délutánon. Az eső undorítóan csöpögött, egyetlen örömöm az a volt, hogy hamar és egyedül megtaláltam a termet, melyet kerestem. Az előadás sokkal hosszabb és sokkal unalmasabb volt, mint amit vártam, a tanár elfelejtette, hogy jövök, egy kollégáját szalajtotta el velem az irodába, hogy adjon már egy könyvet nekem. Ő legalább kedves volt. A felhős, sötétedő, esős ég alatt vártam a buszra, ami nyilván húsz percet késett. A sötétben, a dugóban, a kontaktos fülhallhatómat bűvölve Budapest határában egészen apokaliptikus hangulat fogott el.

Na nem mintha ez nem passzolt volna az egyébkénti lelkiállapotomhoz is. Mert mégis, mi a fene vagyok én, hogy itt teszem az agyam ezen a blogon és úgy csinálok, mint aki rendkívül okos és érett és intelligens.

Jó, tudom, időnként elkap a depresszió, de az a fokú ignorancia, amit magammal szemben tanúsítok, lassan megbetegít. Na majd kilábalok belőle.

Csak most legszívesebben elmennék remetének. Ott legalább nem bántok senkit és ők sem engem, há há.

Komolyan, legszívesebben elbújnék a barátaim és mindenki elől is. Több rossz dolgot nem tud befogadni az agyam.

Na mindegy, ha már a bőrömből nem bújhatok ki, a tudatomat elhajthatom. Úgyhogy irány az ágy. (másra gondoltatok, mi?!) Igen, ez egy nagyon rosszkedvű és nagyon szükséges bejegyzés volt, egy várva várt nap margójára, amin végül az volt a siker, ami nem fulladt katasztrófába.