é. sz. 47° 29′ 56,29″, k. h. 19° 2′ 36,97″

A kolesz ablakának szürke függönyt rajzolt az eső. A közepesen rumlis belső tér csak azért volt közepesen rumlis, mert a szoba bal oldalán pedáns rend uralkodott, jobb oldalt viszont hajszálakban fuldoklott pár felesleges papírdarab, néhány jobb sorsra érdemes harisnya és egy-két hanyagul odavetett cipő. A mosatlan kistányér mellé egy zöldtea-foltos bögre asszisztált és egy használaton kívüli értesítő valamiről (átvételi elismervény? Orvosi lelet? TO-nyomtatvány?) Lali és Rudolf morcosan konstatálták, hogy az ágy és a fal közti lyukba szorultak néhány pizsamának nevezett ruhadarab mellé, miközben fölöttük gyűltek a könyvtári könyvek. Az örökké teli íróasztal alatt állandó kék fény jelezte a zene örök lehetőségét, összekötve a világot jelentő laptoppal, mely diadalmasan terpeszkedett saját mindenhatóságának tudatában.

Szürke füst kavargott a tűzlépcsőn is, a mindennapok eseményeivel együtt. Zajos-bulis vagy csendes-csajos körítéssel suhantak tova a szavak és a parázs a cigarettán, miközben a galambok egy megmagyarázhatatlan, egyezményes jelre mind felröppentek és tettek egy huszadik kört is a Dürer kert teteje fölött. A csikk sisteregve landolt a tálka vízben, a szereplők lecserélődtek, a tűzlépcső új eseményekhez tanúskodott.

A mindig csak mérsékelten zajos folyosók megnyugtató színeikkel és megszokott fordulataikkal próbálták ráhangolni az őket rovó fiatalokat az egyetemi hangulatra. A nyugodt, diadalmas, zaklatott vagy szorongó nebulók nem akarták tudni azt, amit ezek a sokat látott falak: hogy minden gondjuk-bajuk, minden örömük-csodálkozásuk megtörtént már ezerszer másokkal, és meg fog történni még legalább ezerszer, az utánuk következőkkel. A lemaradandóbb, amit tehetnek, az, hogy írnak valamit, amit talán megszerez a nyelvészkönyvtár, és talán elkér valaki a szúrós szemű, de segítőkész könyvtáros néniktől. Máskülönben pedig legyenek hálásak, hogy bokáig gázolhatnak a tudomány mély tengerében, és így megszentelt lábikrával lépjenek ki a mocsok profán világba.

Fagyhalál szélén senyvedő begóniák díszítették a dohányosok örömére kint hagyott asztalokat és székeket. Az egyetlen helyen a világon, mely soha nem változik, a megszokott arcok konstatálták a megszokott érzelmekkel, hogy megérkeztünk. Miután felakasztottam a szokott fogasra a kabátomat, leültem a szokott asztalhoz és kértem egy szokásos korsó Sopronit, gondolkozom adok kivételesen igazat Goethének: az ember azt élvezi igazán és mélyen, amihez hozzászokott. Mégis, valahogy, ha mi ott vagyunk, a hely kicsit más. Világosabb, bearanyozottabb, mintha merném remélni, hogy itt talán mégiscsak szeretnek minket.

Valahogy nem nyugtat meg a gondolat.

Kulcs fordul megannyi zárban, és én már bent is vagyok ebben a nagyon tipikus, mégis annyira különleges lakásban. A négy helyiség olyan kézreálló, olyan praktikus, hogy az ember pillanatok alatt érzi magát otthonosan. Ledobom magam a szeretett ágyra, lenyomom a rakoncátlan kenyérpirítót. Furcsán felemelő, mennyire tudnak örülni itt mindennek. A félotthonosság-érzet úgy telepszik rám, mintha csak a falból áradna, néha felzaklat, mégis marasztal minden egyes alkattal a maga keresetlen, semleges, kiszámítható lényében. Szervusz Bogi, szeretjük, hogy jössz, de tudd, miért jöhetsz. Oké, értem.

Szemek jutnak eszembe. Szemek, melyeket látok vagy elképzelek, és annyi mindent jelent nekem, amit látok bennük.

Derűs, kék szem egy sima arcról, ami keresetlenül konstatál mindent, ami körülötte van, és békésen fogad mindent, ami éri. Néha flegma, néha érdeklődő, ahogy állandóan valamit csinál a semmiből, és a semmi is jólesik, ha az ő szeméből árad.

Művészien kiemelt, örökmozgó hatalmas barna szem, mely gyorsabban jár, mint bármelyik másik, és szinte a retináján fogalmazódik meg az ezer új gondolat. Minden nevetőránc egy mosolyt is rejt magában, mely olyan természetesen ragad rá, hogy álmában is mosolyognia kellene.

De barna az ő szeme is, ami mindig előre örül a szórakozásnak, mely másodperceken belül érni fogja, és örök érdeklődéssel monitorozza, amit mondanak neki, és a hálás megértés sem marad el, némi jellegzetes nevetéssel.

Talán nem is az ő szemének kékeszöld színe marad meg bennem, hanem sűrű szempillái, jellegzetes vágása, az, ahogy nem bír arckifejezés nélkül nézni semmire sem, örökös figyelme pedig szúrósabban hatol át mindenen, ami elnyeri azt. Ami nem könnyű.

Annál tisztább kék az apró arcról virító, tussal kihúzott szempár, mely állandó kópésággal ragyog a vicc aktuális célpontja felé. Ha ragyog, akkor ragyog, és mindenki vidámabb lesz körülötte, ahogy az most is történik.

A szürreálisan magas homlok alól néző olajzöld szempár pont olyan éles, érzékeny, ugrásra kész, ahogy megismertem. Nehéz volt a szemébe néznem és néha most is nehéz, pedig látom, ahogy az évek nyugalmat érlelnek belé. Sziklaerős, szinte agresszív energiájával arra késztet, hogy húzzam ki és kapjam össze magam, miközben lágy szeretetét úgy bugyoláljam magamba, mint egy segélyadományt, pedig tényleg nem annak szánja.

Nyilván barna a szeme, mint mindenkinek, engem kivéve. Őszinte örömöt sugároznak, pedig ma már megbántottam őket. Csak reménykedem benne, hogy valóban őszinte az öröm, és tudok ugyanolyan bizalommal nézni beléjük és az extrém vastag lencse mögé, ahogyan mindig is tettem.

Kicsit riadt, közel ülő szemei mint egy farkaséi. Mondtam is ezt neki gyakran. Sosem tudni, mit néznek, mit gondolnak, mégis kifejezőek. Kéken virítanak egy rakás haj mögül, és én néznék beléjük, ha nem félnék a kudarctól, vagy mi... ami már lényegtelen, mégis kísértenek.

Egy kisfiú bizalma sugárzik a hosszú szempillák mögül, a csokibarna szemből. Sokkal többet nézek engem, mint én őket, és ez nem fair, mert nagyon szépek. A napfényt tükrözik a sötétben és a bánatban is, a nyugalmat és az értelmet a zavarban és a feldúltságban. Annak a fényét, hogy a világ egyben marad, bármi történik. És befogad, ha én is őt.

Tekintetek és hangulatok kavarognak bennem, és én felfekszem a belőlük áradó érzelmekre és megpróbálom nyugalomba ringatni magam, mert lépni és nézni már olyan jó, hogy álmomba és ébrenlétembe is magammal vinném őket, miközben a kettő közt már nem is tudom, hol járok.