Nyilván úgy kell menni megtartani 3 rendhagyó udmurtiai élménybeszámolós előadást, hogy az ember késésbe kerül, és 50 perc alatt pedálozza le a 13 km-es utat Újlipótvárostól Kőbánya-Halálfaszáig, csak azért, mert nyilván csatakos-izzadtan sokkal professzionálisabbnak és komolyan vehetőbbnek fog tűnni. Ja és a gondosan, diáról diára lebontott jegyzetét is otthon kell hagynia, mert különben mi a kihívás.
Oh well.
Aztán meg eljöttem onnan, toltam egy picit a bicómat, mert még remegett a lábam, felhívtam anyámat, azt' mégis felpattantam a kerekekre és komótosan hazatekertem. Szúúú-szááá.
És tudatosítottam magamban, hogy ez ennyi volt. Nem több. Meséltem ezeknek a gyerekeknek az udmurtokról, a reményeim nagyrészt beváltak azzal kapcsolatban, hogy nem unták magukat halálra, kaptam egy csomó, különböző komolyságú kérdést, és talán jobban jártak velem, mint egy sima irodalom/életvitelórával (bár nem kérdőjelezem meg Kriszti képességeit). Remélhetőleg valamennyi megmaradt az emlékezetükben az előadásomból, de az sem nagy baj ha nem, de egy átlag magyar embernek kb. ennyi "udmurt" fér bele az életébe, és ennél több nem kérhető, nem várható el senkitől.
Ilyenkor persze befurakodik az ember agyába a "volt értelme?" mint logikus kérdés, de hát hogyne lett volna. Ha ennyit nem teszünk, akkor... ne tegyünk semmit? Nem az én stílusom sokat gyötörni a nagyközönséget azzal az irreális elvárással, hogy maguk érdeklődjenek a finnugrisztika iránt, sokkal inkább "én" akarok érdekes lenni nekik azzal, amit mondok. Egy esélynél többet nem várok el senkitől.
Sikerként könyveltem el ezt a délelőttöt-délutánt, bár nagyon eltérő osztályoknak adtam elő, és nagyon furcsa volt, hogy ugyanaz a mondandó mennyi különbözőképpen csapódik le három külön helyzetben, még akkor is, ha a három társaság ugyanaz a suli, ugyanaz a korosztály volt. Valahogy más hangulatok jönnek elő negyedik és hatodik órában, kis teremben, nagyban, sok fiúval, kevéssel, Kriszti vezette osztállyal, vagy nem, és sosem tudod megjósolni, hogy melyik szófordulatodra, poénodra, információdra lesz ez hatással. Természetesen a buranovói nagyik, azok mindig ütöttek. Sajnálom, hogy egyszer vagy kétszer elvesztettem a türelmemet és indulatból válaszoltam (igazából csak egyszer, amikor már sokadszor kérdeztek bele úgy, hogy nem vártak választ, csak röhögtek meg engem túráztattak), de nagy katasztrófa nem történt, és alapvetően pozitív hozzáállást kaptam. És igen, ha Kriszti pluszpontokat ígér azoknak, akik kérdeznek az előadás során, akkor mindig lesz egy srác, aki ezt azzal maxolja ki, hogy rákérdez minden létező ruha- és cipőmárkára Udmurtiában, hogy az van-e, és az, és az, és az... Az élet ilyen. :)
Le kéne vonni a megfelelő tanulságokat, de három olyan különböző élmény volt, hogy nem nagyon tudom. De ha legközelebb lesz megint ilyen, megyek - hiába félek, hiába remeg a térdem közben, és hiába hagy csak egy nagyon picike nyomot.
Köszönöm Krisztinek a kedvességet és a gondoskodást. Én nagyon meglepődtem, mennyire kimerültem a nap során, de ő a világ összes megértésével kezelt.
Éljen a finnugor hakni-projekt! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése