~ ~ ~ ~

Érzem a késztetést, hogy blogoljak.

Érzem az estét, érzem a száraz villányit, érzem a stresszt, érzem azt, hogy nem akarom elfojtani, mégsem akarok róla beszélni.

Érzem az erőt magamban, érzem a józan belátást, érzem az örök higgadtságot, érzem azt, hogy túlélek mindent.

Érzem a bizalmat, a szeretetet, az állandóságot, a megnyugvást, egész máshogy, mint eddig.

Kockulást, indokolatlan poénokat, kná-t, szaladást, ágyra vetődést, hajnali motyogást, hogy "édesem", tudatos mozdulatokat, melyektől tudom, hogy tetszem neki, büszkeséget irányomba, és büszkeséget irányába, önmagam legyőzését, hogy talán hagyhatnám a dolgokat igazodni, ahogy mindig is mondták nekem, hogy tegyem.

Tehetetlenség? Valóban? Ilyenkor ugranak az agyamba anyám szavai: "Mit tehetnél? Szeresd! Másra sem vágyik az a szerencsétlen!"

Erről rögtön eszembe jut a párbeszéd Líthason.

Ankalimon: Csaba, te egy nagyon szerencsés ember vagy!

Csaba: Én egy nagyon szerencsés ember vagyok. Miért?

Válasz helyett Ankalimon magunkra hagyott minket.

Nem olyan fából faragtak, hogy féljek vagy vergődjek.

And I'm ready to suffer and I'm ready to hope.