"Biztos jó lesz ez neked?" A választ én sem tudtam, egyet tudtam: kell. Nem lehet tovább hallgatni és összerezzenni minden kis jelére, mintha tűvel böködnének. Tudnom kell, mi igaz, és mit képzelek be magányomban.
Látszott rajta, hogy nem akar belecsapni a lecsóba az indexfelvétel alatt, engem rágott az ideg, bájcsevegni nem volt erőm, szavaimat alig bírtam türtőzteni, mikor mégis kijöttek, kicsinyesnek éreztem magam, értetlennek, hisztisnek. Az általa elejtett kis elszólások mint a lepattanó parázs, égtek bennem. Ez lesz? Ezt mind sikerül elérnem a mai nap, beigazolódik, hogy senki sem vagyok már neki, max. ugródeszkának voltam jó, hogy rátaláljon a többiekre?
A koli felé menet már nem bírtam. Nézz rám! Látsz valamit? Mondd, hogy jelentek neked még valamit! Én nem haragszom... ami fáj, fáj, megoldom, ezért nőttem ilyen szép nagyra. De ha neked mindegy, hogy egyáltalán megoldom-e... ha neked minden mindegy... ha neked már megszűntem létezni, nem mint nő, mint ember...
Nem teheted ezt velem. Nem alázhatsz meg ennyire... egy ideig bírom a megaláztatást, de ez a kétségbeesés az őrületbe kerget... szerettél, vagy mi. Legalábbis azt mondtad. Bár mondtál sok mást is, és tetted az ellenkezőjét...
A sokat látott kolibüfében a sokat ivott macifröccs mellett egy égszínkék szempárt figyeltem, hogy eljutnak-e hozzá a szavaim. Tudtam, hogy ha nem vagyok teljesen egyenes, korrekt, adekvát, nem ér el semmit a mondandóm. Megfullad az érzelmekben, az érzelmes szóömléseimre meg egysezerűen immunis. De olyan nehéz szétválasztani a jogos neheztelést és a zsigeri fájdalmat... soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még ennyire meg tud bántani.
A háttérben egy Beatles válogatás szólt, épp a Yesterday zümmögött. Az álarcszerű mosoly végül leolvadt az arcáról, odahajolt hozzám és ő is kifakadt. Már hogyne sajnálná... próbálta úgy csinálni, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzon nekem, de most látva belátja, hogy néhol tévedett.
-...na gyere ide, rókám!
A nyakába borultam, és először aznap végre szeretettel átölelt, egy ideig próbálta törölgetni a könnyeimet, de végül feladta. Mint egy gejzír, úgy törtem ki, a sok öngyőzködés és jólvagyok-mutatás után. Semmi más nem kellett, csak egy kis őszinte figyelem, egy sajnálom, egy pillanat, amikor biztos lehetek afelől, hogy maradt benne még szeretet irántam.
Sokáig maradtunk úgy, egymás karjaiban, már csak azért is, mert idő kellett ahhoz, hogy vállalhatóvá száradjon a szemem. Az azt követő lelkizés kigyomlálta belőlem a haragot, még valamennyire a féltékenységet is, majd átcsapott csevelybe, és a végén már jóízűen nevettünk a világon, az embereken, és lemorzsolódtak a kínos feszengések.
Pár dolgot megtudtam, amit nem jó, hogy így tudtam meg. Nem világvége, de jobb lett volna máshogy. Kiderültek olyan dolgok is, amiket megint meg kell emésztenem, és kissé visszacsúszattak a túllevés-falon. De végül is legalább már tudom, nincs több zsákbamacska (öhm, legalábbis remélem). És még milyen biztos voltam benne, hogy a Magyar Tolkien Társkeresőre én immunis vagyok! Naivitás nélkül nem tudok élni, de azért néha komolyan leütném magam egy LAPÁTTAL (áthallás neked, Szonja ;))... ilyenkor úgy érzem magam, mint egy Jenga-torony, melynek a legalsó rúdját húzták ki, úgy dőlt össze. Hódolatom, az, atyaég... na de most már mindegy. Ez volt a legkisebb része az érzelmeimnek.
Nem gondoltam volna, hogy ennyi időt töltök vele. Úgy kellett szaladnom Artemiszhez, így is elkéstem. Talán még maradtam is volna vele, úgy élveztem, hogy ilyen kötetlenségig eljutottunk, és nagyon reálisnak éreztem azt a veszélyt, hogy a rossz érzések ha nem is ugyanúgy és ugyanolyan mértékben, de visszatérnek, miután elválunk. Megkérdezte, mikor veszem vissza a kommunikációs csatornáimra, de ehhez még nem tartom magam elég késznek. Akármennyire is segített ez a találkozás a lelkemen, azt hiszem, ezek a sebek nagyon lassan fognak begyógyulni.
Az esőillatú bokrok közt Radlert iszogatva vihorásztunk Artemisszel a Gellérthegyen, felszabadultan, egyik témából a másikba csapongva, határozottan érezve magamon, hogy oldottabb vagyok. A hegyoldalból leereszkedve megálltunk egy kilátóban, könyökölve néztük, ahogy a lemenő nap a felhők közül kibújva sárgán megvilágítja az esőáztatta várost. Már-már giccses volt, mégis felemelő, néztük a buszokat, az embereket, a hajókat, ahogy suhannak alattunk. Csak azok, és a mögöttünk szóló rigócsicsergés (és a 30 m mélyből angolul felkiabáló kínai turisták) emlékeztettek arra, hogy nem állt meg az idő. Egyikünk sem szólalt meg. Nekem jártak a gondolataim, formátlanul, mégis éreztem, hogy keringenek bennem, keresik a helyüket, mielőtt még szavakká formálódnának a fejemben. Úgy éreztem, örökké ott tudtam volna maradni, míg minden egyes gondolat a helyére kerül, és a világ is más lesz, az idő is lendül egyet, elősegítve az elfogadást.
Majd elindultunk, le az Erzsébet-híd és a város felé, és én, vadrózsával a hajamban, utolsókat szippantva az üde gellérthegyi levegőből, úgy éreztem, belül is megtisztultam valamennyire.
Nekem is nagyon jólesett. Köszi szépen! Legyen még.
VálaszTörlésBogáta, te direkt szenvedteted magad? azzal, hogy találkozol vele, simán felülírod a mindenféle más kommunikációs csatornán való letiltást. ne legyél buta, most ez az, amire a legkevésbé van szükséged, tudod, hogy mindig kiborulás a vége. ha túl akarsz lenni egy exen, alapszabály, hogy nem, ismétlem, figyelj: NEM találkozok vele addig, amíg mindenféle érzelmek nélkül tudsz vele kommunikálni. ezt vedd enyhe lebaszásnak, tudom, bagolymondja, én se voltam jobb, de azt akarom, hogy te ne ess az én hibáimba. a lapát pedig egy univerzális problémamegoldó eszköz, mint tudjuk. písz
VálaszTörlésNah, nah, Szonja, feksziknyugszik nemharapjaleafejem! Mint írtam is az elején: kellett. Szükség volt rá. És jót tett. Mint te is tudod, a kettő legnagyobb bajom közül az egyik az volt, hogy Máté látványosan tojt a fejemre, és úgy tűnt, tök boldogan megvan annak a kósza gondolata nélkül, hogy esetleg nekem hogy esik, amit csinál(nak). Ez most jórészt orvoslásra került, legalábbis azt hiszem. Legalábbis erősen feltételezem, hogy őszinte volt velem. Hogy mennyi marad meg benne a tegnapi napból, afölött már nincs hatalmam, csak remélem, hogy valamennyi azért igen.
VálaszTörlésÉs egyébként is, én nem úgy kommunikáltam vele, ahogy anno te az exeiddel, E! Nagyrészt verbális volt, vagy mi, te, bagoly!
Nóri megjegyzése a lapátra: A lapát azért jó fenytőeszköz, mert utána rögtön el is áshatod az áldozatodat vele! ;)
Szonja, bocs, hogy ismeretlenül vitába bocsátkozom Veled, de ha vannak tisztázatlan kérdések, igenis szükséges a találkozó, mert a romboló kérdőjelekkel és bennszakadt lelki horgokkal nem tudjuk megvalósítani a továbblépést. A tiszta seb, bármekkora is, gyorsabban gyógyul, mint a mérgezett. A vérveszteséget meg ki lehet heverni viszonylag hamar.
VálaszTörléshmmm, én is így voltam, Bogi, te tudod, Sámán ennél még látványosabban szart a fejemre, nem kaptam választ semmire és nem is akart kommunikálni velem egész ősszel. tele voltam kérdésekkel és értetlenkedéssel, választ viszont sosem kaptam. nekem így kellett továbblépnem, az én utam a mértéktelen hedonizmus volt és az, hogy mindig csináltam magamnak programot, hogy ne legyek otthon és ne is lássam inkább. (egyébként megkaptam a válaszokat. 9 hónap elteltével :S ) csak az idő segít és az, hogy nem hagysz magadnak lehetőséget gondolkodni. és nem találkozol vele. ez már nem tartozik rá.
VálaszTörlésSzonja lányom, te kevered a szezont a fazonnal! Én nem tudtam, Máté egyáltalán hajlandó-e válaszolni a kérdéseimre vagy humán érzelmeket mutatni irányomban, de végül tudott. Nagyjából. És ti együtt is laktatok, míg én Mátéval lehetőleg-nem-keresési szerződésben vagyok. Én is csinálok magamnak programokat, annyit, hogy ki sem látszom belőlük, valamennyire még hedonistáskodok is, de ez egy olyan dolog volt, ami addig gátolt a túllevésben, ameddig nem kaptam rá rendes választ, és amikor kértem, végül kaptam. Tehát jól sült el.
VálaszTörlésDe még mindig nem olvasok blogot, nem vettem vissza fészbúkra, nem vagyok kíváncsi az elhintett gondolatfoszlányaira, semmi ilyesmi... és nem is tervezem, hogy a közeljövőben újra találkozzak vele.
nem is feltételeztem, hogy találkozni akarsz. és örülök, hogy jól sült el. sokkal rosszabb vége is lehetett volna. de majd meséld már el, mert csak írok bele a nagyvilágba és azt se tudom, mi van. :D majd mesélek én is ;)
VálaszTörlés