EMA Gala 2023

Az életben néha fura dolgok történnek. Ilyen fura dolgok egyike volt az is, hogy Anti egyik zenekarának, a Swarnnak az albumát (Whispers from Beyond) jelölték a 2023-as Észt Zenei Nagydíjra (Eesti Muusikaauhinnad) metál kategóriában. Így hivatalosak voltunk mindketten, közösen a másik zenekartaggal és barátnőjével (Tiit és Keiu), ill. a lemezkiadó főnök-menedzserével és barátnőjével (Patrick és Dominyka) a nagy díjkiosztó gálára.

Izgi.

Sorra lapozgattam a tavalyi gála galériáit (a 2021-est hiába lapozgattam volna), hetekig böngésztem a különböző boltok és turik kínálatait estélyi ruha után. Antinak találtunk egy nagyon szuper lila inget a Kaubamajában, és végül velem is szembejött a tökéletes ruha egy észt dizájnerboltban. Foglaltam időpontot a fodrásznál, pedikűrösnél, kiműveltem magam sminkelésből, pózolásból, foglaltunk hotelt…

Az EMA gálát nem is tudom, mihez hasonlítsam. Hát mint valami MTV Music Awards vagy nem is tudom. Az észt (nem csak) könnyűzene krémje jelenik meg itt-ott celebekkel és influenszerekkel megfűszerezve, hogy 20 kategóriában kihirdessék az év zenészét (dalát klipjét albumát stb). Mindenki kiglancolja magát, van vörös szőnyeg, szolgálnak fel vacsit (ha rendelsz), ingyen dől a pia, közvetíti a tévé, mindenki ott van, aki számít.

Még mi is. :)

A nap jól indult, a Postimeesben megjelent a cikkem, a fodrászlány teljesen elolvadt tőlem, hogy „milyen szépen beszélek észtül”, majd amint felültem a buszra, rögtön nyelvet kellett váltanom, mert a mellettem ülő egy "szalam"-mal köszöntött, és mint kiderült, mari. Remek hangulatban beszélgettünk az úton észt-mari keveréknyelven, majd Tallinnban rögtön Vicához mentem, aki nemcsak megetetett, hanem végre kibeszéltük a világot is. Jó három órát dekkoltam nála, majd átteleportáltam a hotelbe, ahol nekiláttam sminkelni. Közben befutott Anti is, aki persze azt hitte, hogy csak felöltözünk és uccu, de a dolgok nem így működnek. A smink egész jól sikerült, a hajam viszont katasztrófába fulladta magát az utazás és az esős idő viszontagságainak köszönhetően, így ottbasszameg-jeligável feltűztem. Anti ezen a ponton már jó ideges volt, mert persze a kommunikációjából nem sikerült kihallanom azt az információt, hogy 6-kor nemcsak kapunyitás van, hanem a többiek is akkorra várnak minket.

Megérkeztünk. Megtaláltuk a VIP bejárót, ahol csatlakozunk a SWARN-delegáció maradékához, felkaptunk egy-egy welcome likőrt és megkerestük az asztalunkat. Megállapítottam, hogy Tiit és Patrick a legkevésbé sem lógnak ki a sorból a bőrdzsekijükkel és bakancsukkal, a zenészek a létező legkülönbözőbb összeállításokban díszelegtek, az öltözködés itt nyilvánvalóan az önkifejezés egy módja volt. Inkább én éreztem magam a sorból kilógónak a decens félvállas koktélruhámban, amiben hirtelen nagyon konzervatívnak éreztem magam. (De azért Anti mellett nagyon szívesen feszítettem. Ő remekül nézett ki.) Mi nem rendeltünk kaját, így a mi asztalunkat nem terítették be jobbnál jobb falatok, mint a körülöttünk lévőkét, de volt egy túrórudiízű tortánk és egy üveg likőrünk, amit elszopogathattunk az este során asztaltársainkkal a Zahir zenekarral.

A vörös szőnyegen. Szépek vagyunk, min egy új traktor.

Az este első tíz perce nagyon izgalmas volt. A műsor első fél (vagy akár egy) órája is egészen élvezhető, különösen a díjazottak kihirdetése volt izgalmas. És nagyon jó előadók voltak közben, különösen Anett, a Rock Hotel, az Elephants from Neptune és nublu tetszettek. Meg izé, Stefan cuki. Eszetlenül sok díjat nyert, és abszolút nem tud beszédet mondani, de az az arc, aki olyan esetlen, hogy nem félnél leszólítani vagy meghívni a kertedbe grillezni. Cuki volt továbbá Karl-Erik Taukar, Lenna, a Jalmar és Sandra Vabarna, és az idősebbek. Néhány nagyon elhivatott, zenét nagyonnagyon szerető, szimpatikus, önmagától nem elszállt embert láttam a színpadon és a meghívottak körében.

Meg néhány unszimpatikus és önmagától elszállt embert. Azaz sokat. Ezek egy része zenész volt, egy része (gondolom) tiktoker, influenszer, vagy valami ilyesmi. A mellettünk lévő asztalnál csupa extrém rikítóan öltözött, és hasonlóan extrém hangosan bulizó ember ült, akikre soha nem fókuszált a kamera díjkihirdetésnél, mely annak a jele, hogy egyikük sem volt jelölt. Viszont láthatóan ismerték a zenészek extravagánsabbikát, mert mikor lement az összes díj átadása, velük fotózkodtak végtelenül.

Én egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Nemcsak egyre kényelmetlenebb lett az estélyi ruhámban ücsörögni a pódiumnak háttal, de kezdett egyre jobban zavarni a lépten-nyomon tetten ért nárcizmus is. Egymillió videót láttam már a nárcizmusról, különösen a grandiózus nárcizmusról. Ez egy nárcizmus-paradicsom. Ide vágyik minden szerencsétlen, akinek valamiért ott van az a bizonyos feneketlen lyuk a lelkében, nem kapott elég szeretetet és nem tudja, mitől szokás embereket szeretni, így folyamatosan tömködi a feneketlen lyukat a lelkében kinézettel, ruhákkal, botoxszal, szilikonnal, követőkkel, fotókkal, videókkal, presztízzsel, kamerák elé szambázással és náluk nagyobb, elismertebb, híresebb emberekhez való dörgölőzéssel, hogy véget nem érően bizonygassák a világnak meg maguknak, hogy odafigyelésre érdemesek. Ismerem a fájdalmukat és sajnálom őket, de azt is tudom, hogy csak egy dolgot lehet csinálni velük: elkerülni őket messziről. Ha ignorálnak, szarul érzed magad, ha felkelted a figyelmüket, kiszipolyoznak. Persze ezen az estén ignoráltak minket, ami a jobbik eset, de látván mindezt, nagyon szorongtam.

Elmenőfélben mondtam Dominykának, hogy úgy érzem, mintha az egész eseményen folyamatosan, a mi szemünk elől rejtve, folyna egy másik esemény is, amire mi nem kaptunk meghívót. Folyt az ide-oda mászkálás, networking, kontentkreálás. Valakik pontosan tudták, hová kell menni, kikkel kell összefutni, mit kell csináli. Kosztolányi Dezső egyik novellája jutott eszembe, amelyben egy szobalány nyer egy luxusutazást, és végig szörnyen érzi magát, mert mindenki tudja, hogy ő csak nyerte ezt az utat, és abszolút nem tartozik a vendégek szokott körébe. Így éreztem magam én is a SWARN- társasággal. Bár meg kell hagyni, a metál kategóriában jelöltek bizony odajöttek hozzánk, és Antiák találkoztak ismerősökkel.

Anti aznap és másnap is megosztott velem cikkeket, melyekben ilyen-olyan prominens zenészek arról panaszkodtak, hogy holmi tiktok-picsák kaptak meghívót ripacskodni, míg közben az igazi zenészeket nem hívják meg. Nem tudom, ezen cikkek írói kaptak-e meghívót, de a a SWARN kiadója, a Warhorn Records Instagram-posztja jutott eszembe, mikor bejelentették a jelölést: Events like this are certainly the least motivation why all of us make music. Szóval Antiék teljesen jól ellettek volna, észre sem vették volna, hogy van ez az esemény, ha nem jelölték volna őket. Másoknak viszont ez élet-halál kérdése. A tiktokos macák egyébként elég sokat dolgoznak, hogy bejussanak ilyen rendezvényekre, mert nekik ez fontos, és mert nekik tényleg a megélhetésük múlik rajta. Szóval tényleg meglepő, hogy azok kapnak meghívást, akik akarnak is jönni?

Antiék végül nem nyertek. Hasonlóképp nem nyert asztaltársaságunk, a Zahir. A Lonitseera viszont nyert, akiknek nagon drukkoltam, hiszen Kaisáról, volt kórusom karmesteréről tudom, hogy ő igazán a zenének és a közösségnek él. A díjátadó után hamar vettük a kabátunkat és zúztunk a Balti Jaamra, hogy egy bodegában hamburgerezzünk a tökhidegben, a kontraszt kedvéért. El akartunk menni még sörözni, de kockára fagyván Anti és Tiit leszavazták, így hazamentünk. Kicsit sajnálom. Talán jó lett volna még egy sört meginni.

Ez volt az EMA gála. Feltehetőleg többször nem veszek részt rajta. Nem sikerült Karl-Erik Taukarral, sem Grete Paiával beszélnem pedig szerettem volna, megköszönve nekik a felbecsülhetetletlen segítséget, melyet az észt nyelv tanulásában adtak. De Kaisa örült a fotóknak, amiket róla lőttem a díjátadón. Morcos és egy kicsit depressziós lettem a végére, de Anti sikerrel tartotta bennem a lelket, amennyire tudta.

Jó, hogy volt.

Jó, hogy vége.

Többet kéne észt zenét hallgatnom. :)