júniusi leltár, avagy az már a fejlődés jele, hogy tudtam írni

Három piszkozatban maradt bejegyzés után lássuk, hogy áll ez a leltár-dolog.

Lett lakásunk. Benne lakunk, pont egy hete. Nagyon nehéz megszokni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel a költözés. Nemcsak maga a folyamat (mely mindenki tudja, milyen kimerítő), de a bútorok hiánya, az új városrész és Karlova elhagyása is. Supilinn után Karlovába költözni ebből a szempontból nem volt olyan nehéz: Karlova is egy egy intellektuális, liberális kerület sok-sok felújított aranyos faházzal, pont mint Supilinn. Jól szituált korombeli emberek lakják a családjaikkal. Tammelinn egy szintén csinos, főként középosztálybeli környék szépséges villákkal és nagy kertekkel, de sokkal konzervatívabb. Az itt lakók nem a Barlovába mennek vagy random zenélgetnek-festegetnek-fesztiválszerveznek-vitáznak szabad idejükben, hanem a kertjüket-lakásukat csinosítgatják. Itt külön igényelni kell, hogy szelektíven gyűjthessem a szemetet, a füvet azonban mindig csinosan le kell nyírni. A szomszéd néha hoz egy-egy fej salátát, és meginvitál az EKRE rendezte melegházasság elleni tüntetésre. A cicák elég hamar megszokták az új környezetet, kivéve Nööbike, aki napokig teljes pánikban rohangált körbe-körbe.

Apropó Nööbike. Úgy tűnik, talált gazdát. És bár ez volt a célunk, nevesint hogy minél hamarabb elhelyezzük valakinél, ahonnan nem kell máshová mennie soha többet, mégis úgy érzem, nem tudom eleget szeretgetni-nyunyorgatni őt a távozás napjáig. Lehet, hogy azért érzek így, mert nekünk kell végül egészen Lahtiig vinnünk őt majd' 400 kilométerre az öböl másik oldalára és tudom, hogy mindez nagyon nehéz lesz neki. És milyen rossz lesz, hogy ennyi szenvedésnek tettük ki és végül otthagyjuk egy új helyen! Persze tudom, hogy Xeo szuper macskagazdi, és bízom mind benne mind Daniban, és igazából rettentően örülök, hogy végül ők lesznek a cica gazdijai, és láthatom őt a jövőben is, de ilyenkor mindig egy kicsit nehéz.

Meg minden nehéz. Még mindig nem hevertem ki teljesen a kísérletet, hogy egy tag megpróbált elmozdítani a Hõimulõimed éléről, és azt a rengeteg zavart és munkát, amit ez eredményezett. Büszke vagyok a tagok munkájára, a megjelent cikkekre, az Alexszel készült videóra, a táncházra, az IFUSCO-ra, a zenekarra, mindenre, de mindig szorít az érzés, hogy lehetne többet is tenni. Meg hogy egyáltalán jól csináljuk, amit csinálunk? Jelent valamit, érdekel valakit?

Labilis egészséggel, egy félkész lakásban igyekszem tartani a frontot. 23 tanítvány, szervezetvezetés, zenekar, párkapcsolat, 3 macska, szombatonként zöldségárulás, és ezen felül kéne még írni és a jövőt építeni. A turkui IFUSCO egy kicsit feltöltött, de az is csak nagyon átmenetileg. Érdekes, hogy amit tavaly nagy eredményként könyveltem el (nevesint hogy hegedültem és táncot tanítottam az ugrimugri esten), most az abszolút minimumnak éreztem.

Nem tudom, mi tudna jelenleg feltölteni. Úgy érzem, mint aki egy végtelen hegyet mászik fél éve.