Kinyomtam a zoomot péntek este és nagyot sóhajtottam.
A rohadt életbe, elfáradtam. Pedig ezen a héten összesen 4 órám maradt el. De így is nehéz volt. Akkor is, ha szeretek tanítani, és ha nem igényel már olyan sok időt és energiát a felkészülés. Meg akkor is, ha a diákjaim többsége motivált és sikerült megtalálni velük a közös hullámhosszt.
25 diákom van jelenleg. Jövő hétre talán 26. Többet nagyjából nem is bírok.
Érdekes egyébként, valamikor 15 éves korom környékén úgy képzeltem el az életem, hogy majd egy jó fej magántanár leszek, nyelveket tanítok embereknek, ebből szépen megélek egy szép kis házban egy nálam kicsit vagy sokkal jobban kereső férfival, és milyen jó lesz nekem. Aztán tessék, magántanár lettem.
De nem is ez a baj. Én egy cseppet sem bánom a munkát.
Az viszont nem oké, hogy alig van honnan feltöltődnöm. Üres óráimban fekszem és videókat nézek, de ez nem tölt fel. Ettől nem érzem teljesnek az életem.
Ezen az útvonalon elgondolkoztam, mitől érezném magam jobban feltöltődve. A válasz hamar jött: barátoktól. Kollégáktól. Emberektől, akik megértenek. Valamilyen szociális élettől.
Szeretnék figyelni valakire. Szeretném kidumálni a dolgokat magamból és meghallgatni, ahogy ő kidumálja őket. Élőben. Szeretnék felszínes nyafogást, közös rituálékat, közösen megélt élményeket, és mindemellett azt az érzést, hogy nem vagyok egyedül, van aki megért, tartozom valahova. Ez erőt ad. Ez jelenleg csak kisebb részletekben van meg. Természetesen vannak diákjaim, akikkel összebarátkoztam, és vannak volt kollégáim, barátaim, akikkel nem szakadt meg a kapcsolat, de a közösen megélt valóság nagyon kevés. Még Antival is, aki egyébként nagyon drága.
Meg a háború. Az a rohadt, undorító, rettenetes háború. Bárcsak tudnék segíteni valamilyen olyan módon, ami nem kerül pénzbe, és nem kell hozzá folyékonyan tudni oroszul.
Elkapott a honvágy.
Elnyúlni a nagyárpádi ház teraszán az esti rigófüttyöt hallgatva, fröccsel a kézben, miközben a kutya dörgölőzik hozzám. Random családtagok tűnnek fel és tűnnek el újra. Bármibe is kerül ennek a helynek a fenntartása, nem az én problémám. Milyen jó lenne. Én mégiscsak magyar vagyok.
De már szinte senkivel sem lehet úgy beszélni, mint régen. Túl messzire sodródtam.
Úgyhogy létre kell hoznom a saját valóságomat, a saját hálómat, a saját világomat. Csak ha sikerül is, ennek fenntartása örökké rajtam fog múlni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése