Kinn ülök a kakasülőn a Vein ja Vinében és nézem a Rüütli utcán elhaladó embereket. Nem mintha látnék ismerősöket: aki nincs külföldön, a nyaralójában vagy a saját kertjében ezen a szombat estén, az a Viljandi Folkon vereti. A Viljandi Folk az a fesztivál, amire még mindig nem bírom rászánni magam, hogy elmenjek. A Rüütli utca ennek ellenére tele van, turistákkal, akik kényelmes szandálban, lenge ingben, lobogó színes ruhában korzóznak, keresik a legmegfelelőbb helyet az esti sörre, koktélra és vacsira. A Rüütli szinte a horvát tengerpart sétálóutcáira emlékeztet, amikor annak idején gyerekkoromban a nyaralás egyetlen kimenős estéjén normális ruhát húztunk és elmentünk fagyizni Zadarba vagy Šibenikbe.
Nem mintha bánnám. Élvezem a "kihalt" Tartut.
Súlyokat emelgetek és koreográfiákat ugrálok majdnem minden nap az edzőterembenm és már egy kicsit erősebbnek érzem magam, mint mikor elkezdtem. Vega ebédmenü után vadászok a belvárosban, savas feketekávét főzök le az irodában, ahol általában egyedül vagyok és kantelezenére próbálok mit kezdeni a gyűjtött adatokkal. Időnként sikerül. Imádom az egyedüllétet, a szabadságot, a csippanó belépőkártyát, a biciklim kattanó zárját, a hideg fényeket a kihalt folyosón. Otthon cicák várnak, egy hűvös kert és Anti a hosszú szőke hajával és lefegyverző mosolyával. Idill.
Sheba a szokásos bújós módján üdvözölt. Nem egészen voltam lelkes, mikor Imar megkért, hogy két napig etessem (ő bizonyára a Viljandi Folkon van), de megpróbáltam úgy felfogni, mint egy terápiát. A régi Emajõe utcai lakás. Az az ajtó, az a kanapé, az a padló, azok a mozdulatok, amikkel el kell fordítani a kulcsot a zárban. Ismerős és ismeretlen tárgyak odabent. Na és persze őrült disznóól. Shebán ugyanazt a szeretetéhséget érzékeltem, amiben én is szenvedtem annak idején. Lehetőségeimhez mérten megszeretgettem, kitisztítottam az almát, vettem neki jobb minőségű kaját és finomságot, játszottam vele és meg is sétáltattam. Szegény cica. Próbáltam a helyhez úgy viszonyulni, hogy csak a jó öreg káosz és komolyanvehetetlenség, de nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem kavart fel. Imar, aki még mindig itt van, röpköd a tartui életben mint egy éjjelilepke, zavar engem, zavar, ahogy jó embereket manipulál, és semmit sem lehet tenni ellene.
Remélem, semmi nem történik velem minimum másfél hónapig, montam Irénnek. Egy héttel később már a rektornak címzett nyílt levelet fogalmaztam Christianával az egyetemi szexuális zaklatási esetek jobb kezelését követelve. Akartam én ezt? Egy nagy frászt. De mégis itt találtam magam: Christiana tenni akart valamit, de szociális média híján mindenhonnan lepattant. És ha az egyetelm tanácsából azt mondják, hogy nincs aláírásgyűjtés, de nagyon kéne, hogy legyen? Akkor hogy megy az ember aludni? Elterjesztettem így az aláírásgyűjtést facebookon, twitteren, majd megjelent az újságban is. A világ összes érzelmén átmentem az elmúlt héten... beléptem a feminista csoportba, amibe soha nem akartam volna, és beszéltem egy csomó emberrel, akivel soha nem akartam volna többet szóba állni - hiszen ismerem ezeket az embereket, ezek néztek rám lesajnálóan Imarnál, hozzájuk voltam hasonlítva, és velük voltam megcsalva is, így vagy úgy. Ezt is megpróbáltam elfelejteni, miközben próbáltam egy egész országot megrengető téma zászlóvivője lenni, mintha erre lenne bármi felhatalmazásom. Meg is kaptam innen-onnan, hogy menjek vissza ahonnan jöttem, ott aktivistáskodjak. :) A mai napig nem értem, hogy kerültem ebbe bele.
A Naiiv hajó fedélzete az új kedvenc helyem. A víz közelsége, ide-oda közlekedő kacsacsaládok és csivitelő fecskék megnyugtatnak. Bárcsak végtelen lenne ez a nyár, mondtam Antinak. Miközben a világ nagy része megfő, én végtelenül békésen élem az életem a kihalt Tartuban, a kihalt egyetemen, a csendes utcákon. Van időm a kötelességeimre és a hosszabb távú terveimre koncentrálni... és egy kicsit a feldolgozatlan traumáimra is.
Fel lehet őket dolgozni egyáltalán?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése