30

Hát harminc éves lettem.

A születésnapom a lehető legszebben telt. A futár egy csokor virágot hozott a Fá családtól. :) Délben ellátogattam egy csodálatos hegedűkoncertre a Jaani Kirikben, majd kuticsopigyüli volt - ez kicsit hosszúra nyúlt, de igazából jó volt hallani a kollégák hangját. Este szuper társaság gyűlt össze, imádtam a tollasozást, a beszélgetést és a késő esti csobbanást - és milyen menő már, hogy többen jöttek, mint akiket hívtam! És milyen menő már, hogy Kristiina Ehin, akivel fél év alatt egyszer sem sikerült összefutni Tartuban, váratlanul betoppan a születésnapi bulimra, és együtt olvassuk fel a többieknek az Északból a versét, amit lefordítottam.

Remélem, többször is jönnek a többiek tollasozni és csobbanni. Ha már ilyen szerencsénk van, hogy itt lakunk.

Közben az interneten megkértem az ismerőseimet, hogy idézzenek fel szép emlékeket velem kapcsolatban. Aranyosak voltak nagyon, de kevesen reagáltak úgy, ahogy elképzeltem: a többség csak arról emlékezett meg, hogy valamikor szaktársak/zenésztársak/edzőtársak voltunk, vagy arról, hogy mikor találkoztunk először. Én, telhetetlen dög, olyasmiket szerettem volna olvasni, ami ennél konkrétabb, és a jó emlék kifejezetten nekem köszönhető - de persze nem specifikáltam eléggé, meg nem lehet elvárni, hogy az embereknek annyi idejük legyen, hogy ezen töprengjenek.

Harminc éves vagyok, és köszönöm, minden jó. Asszem.

Visszakerestem a 29 éves koromra írt születésnapi bejegyzésemet. Abban azért érződött, hogy nem minden szuper (bár akkor is azt írtam, hogy boldog vagyok, és azóta is büszke vagyok az akkori önmagamra.) Azóta az életem fenekestül felfordult, és most Tartuban élek, a városban, ahová azóta vágytam, amióta csak betettem oda a lábam. Az életem összezsugorodott, de közben valószerűtlenül csodálatos lett.

A 30 sokaknak vízválasztó élmény. Engem őszintén szólva nem érdekel, hány éves vagyok. És az élmény sem vízválasztó, csak kellemes.

Vízválasztó majd az augusztus és szeptember lesz, amikor lejár a doktori ösztöndíjam, ami az eddigi fő bevételi forrásom volt. Disszertációm persze nincs, és persze nagyon rossz érzés, hogy eddig azért fizettek, hogy azt csináljam, és mindent csináltam, csak azt nem. Van még egy kicsit több, mint egy évem (mint kiderült) a leadására, de ösztöndíjam akkor sem lesz. B terv, egyéb bevételi forrásra való áttérés jelenleg nincs. (Najó van, de nyilván nem lesz belőle annyi bevételem, mint kéne.) Tartalékolásban is marha rossz vagyok. Megpályázhattam volna az ÚNKP-t, de direkt nem tettem: komolyan szeretném kipróbálni azt, hogy nem a tudományból származik a bevételem.

Addig marad ez a fura érzés. Ez az egyetlen gondom az élettel, ez a folyamatos szorongás, hogy átverem a környezetem, álcázom, hogy nyelvész vagyok, mindennel foglalkozom csak a munkámmal nem, indokolatlan luxusban élek, felépítettem egy fenntarthatatlan álomvilágot, a „jó élet” utolsó perceit élem.

De közben eddig mindent sikerült megcsinálni, amit meg kellett.

Folyamatosan várok egy katasztrófát, de valahogy sose jön el.