Nem vagyok nagyon álmos, de nem hagy békén. Megy utánam minden szobába, néz a nagy szemeivel és időnként halkan nyávog. Nem nyugszik, ameddig le nem dobom magam a kanapéra és be nem takarózom, amikor is felugrik mellém és dorombolva hozzám bújik. Milliószor pózt vált, ficánkol, ide-oda fúrja a kis fejét, mutogatja a leborotvált hasát, hogy vakargassam. A másik kedvenc persze a szája széle avagy az oldalvonalszerve, ahogy a horgász apám mondaná. Imádja lefejelni a tenyeremet, nyújtogatja a nyakát, hogy az állát is vakargassam, ami szintén le van borotválva. Kicsi mancsaival dagaszt, lábszárain csupasz foltok jelzik a vérvételek és infúziók nyomait. De Sinderella most nyugodt, félig nyitott szemekkel és enyhe mosollyal élvezi a puha takarót és a testem melegét. Nem áll szándékomban elaludni, de mégis beszippant az álom, macskástul.

Ha mindez pár évvel ezelőtt történt volna, Sinderella mára már halott lenne.

Ha az orvosok vakon hittek volna a FIP-tesztnek, simán elveszthettem volna a cicámat.

Két hete még sírva adtam át a harmatgyenge, étvágytalan, hányó macskámat a zuhogó hóban a Kassikaitse önkéntesének, hogy SOS Tallinnba szállítsa. Néhány videót láttam csak róla egy hétig.

Hat napja harapós hidegben mentem érte Tallinnba autó, táska és terv nélkül, improvizálva az egész utat, egyetlen gondolattal: hazahozom a macskám. A futás a Bolt taxik után, a jeges Kitseküla megálló -12 fokban a beteg cicával, az átszállás Tapában, majd' háromórás vonatút... én és a macskám. Akit hazahozok. Ha a lernéi hüdrával kell megküzdenem, akkor is hazahozom.

Az egyik legfontosabb fogadalmam 2026-ra az volt, hogy nem hagyom magam a körülöttem történő események által befolyásolni. Nyugodtan, kiegyensúlyozottan és fegyelmezetten fogok azzal foglalkozni, ami épp előttem áll. Ezt azonnal letesztelte az univerzum, de az év eleji eltökéltség segített megbirkózni ezzel az egésszel.

Azért ha Sinderella ragaszkodik a délutáni alváshoz, alszom vele egyet.