Oké.

RENDBEN.

Beismerem.

Egy kicsit várom a hazautat. :)

Általában, ha kérdezik, leszögezem, hogy én ugyan egyáltalán nem érzek semmiféle hovágyat, és csak a családom meg a barátok miatt megyek néha haza, de így is minél kevesebbszer, és egy picit sem érzek könnyes nosztalgiát a szép magyar táj, a csodás Budapest és az isteni magyar konyha iránt.

És ez így is van.

Az év 365 napjából úgy tűnik, kb. 363-ban.

De, mint kiderült, igenis képes vagyok izgatottságot érezni a hazaút iránt. Valahogy máris szívesen ábrándozom arról, hogy beülök egy kellemes pesti kávézóba, rovom a bérházak közti utcákat, húslevest eszem és fél napra elsüllyedek a nagyszobai kanapéban az otthoni macskákkal. Meg találkozom a barátaimmal és lyukat beszélünk egymás hasába.

Miért érzek így? Talán elültette bennem a nosztalgiát a felkészülés a hétfői iskolai haknira? Olyan sokáig vájkáltam a magyar demokrácia végnapjait dokumentáló anyagokban, hogy hovágyam lett tőle? Kicsit ellentmondásos lenne, általában minél többet gondolok Orbán Viktorra, annál kevesebb kedvem van hazamenni. (Bár a hakni nagyon jól sikerült!)

Nem, azt hiszem nem itt van a kulcsa a dolgoknak, hanem ott, hogy végtelenül vágyom a bekuckózásra és az elbújásra a világ elől egy ismerős, puha, szerető közegbe, ahol tudják, ki vagyok, több évtizede ismernek, úgy szeretnek, ahogy vagyok, szívesen látnak és az anyanyelvemen tudok velük beszélni. Fájón megviseltek az elmúlt hetek, sőt az egész év, a legtöbb kívánságom teljesült, de közben mintha folyamatosan céltábla lennék - ezt miért nem így csináltad, azt milyen stílusban mondtad, amazt miért így meg úgy kezeled. Hiba hiba hiba. Kritika kritika kritika. Nagyon vágyom már arra, hogy végre biztonságban érezhessem magam, végre pihenhessek.

És na, Magyarországon azt hiszem, pont ez vár.

Úgyhogy hátha jót tesz egy kicsit majd ez az otthonlét.

Aztán feltöltődve mehetek vissza Észtországba.