Anya is ezt mondogatta, amikor a fejemet simogatta. Anti is ezt szokta mondani. Még Petar is ezt mondta a mai ebéden, amikor nagy nehezen megpróbáltam neki röviden elmesélni, mik történtek velem.
Május 23-án, a nővérem szülinapján tehát véget ért még egy terhességem. Relatíve könnyű szülés. A rutin ugye.
Az összetört szív mellé lassan bekúszott a düh. Hét hete véreztem. Április elején nagyon beteg voltam. Mindenki tudta, hogy gond van velem, de hagytak szabadon szaladgálni, hogy jó lesz az úgy, szedjek néha be pár vérzésgátlót. Jöjjek vissza ha nagyon vérzek. Mégis kit lepett meg, hogy akkor már késő volt?
Az orvos ábrákat mutogatott. A polip, ugye... az, amire azt mondtátok, hogy veszélytelen?
Persze nem tudom, lehetett-e volna valamit tenni. Lehet, hogy nem. De a nyitott kérdések számát lehetett volna csökkenteni talán.
Május 29-én, egy héttel a szülés után megint az ügyeleten találtam magam alhasi fájdalmakkal. Méhlepénydarabok maradtak a méhben. Szedjem be ugyanazokat a méhösszehúzó tablettákat, amikkel megszültem a gyerekeimet, és hátha megszülöm a maradék méhlepényt is. Mindezt otthon.
Nyasgem. Inkább bevonultam a kórházba ehhez a művelethez.
Május 31-én töltöttem egy jó szar napot a kórházban ezeket a szörnyű tablettákat szopogatva, görcsölve mint az állat, illetve próbálva nem gondolni arra, mikor szopogattam őket utoljára.
Június 1-jén reggel kiderült, hogy az egésznek semmi értelme nem volt, és mehettem a műtőbe. Küret.
Nem mintha a küret a világ vége lenne, sokakkal csinálnak ilyet, de azért nem volt kellemes. Dőlt belőlem a vér és fájtam is utána rendesen.
A sebészorvos tájékoztatott, hogy a méhlepényem gyulladtnak tűnt, és szemet is szúrt neki a szülés zárójelentésében, hogy a méhlepény furcsa volt. Erre én is emlékszem. Ő rögtön az április eleji betegségemre gyanakodott, aminek ugye sosem találták meg a forrását, nevesint hogy pontosan mi is gyulladhatott be annyira nagyon. Úgy tűnik, a placenta, ha nem is pont akkor, de egy ponton felkerült a gyulladt dolgok listájára. Polipot nem talált.
Hazaengedtek, hogy ott lábadozzak az átéltekből. Vérzés, fájdalmak... amik vasárnapra kezdtek kikezdeni engem.
Június 8-án, egy héttel a küret után újra az ügyeleten találtam magam. A feszülés, a fájdalmak nem múlnak... az ultrahang hematometrát, vagyis véralvadékkal teli méhet mutatott. Tehát a vér, aminek távoznia kellett volna belőlem, megalvadt és bennem maradt. Jutalmam két adag szopogatni való tabletta volt, illetve az utasítás, hogy próbáljam meg megszülni ezeket a vérdarabokat a segítségükkel. Ha nem sikerül, újabb küret.
Másnap újabb ügyelet, újabb ultrahang. A legtöbb véralvadék kijött, kivéve egyet. Újabb tabletták, újabb szopogatás. Újabb görcsök, újabb hányinger. Javasolták, hogy sétálgassak, ugráljak. Hátha valahogy kijön.
Valami kijött. Ha nem is az egész, de a fájdalmak jelentősen lecsökkentek, és a létezés végre eljutott az elviselhető kategóriába.
És ezzel el is érkeztünk a mai naphoz.
A feszítő fájdalom még mindig tart, de ma már legalább be tudtam menni az egyetemre. De a jóisten tudja, mi lesz még a hét végéig (amikor is el kéne utaznom Amerikába lol).
Ez persze csak a történtek kronologikus elmesélése. Nem tartalmazza a bizonytalanságot, az ingerlékenységet, a tanácstalanságot, az orvos ismerősök zaklatását (tündéri volt mindegyik egyébként), a stresszt, hogy körmömre ég az elvégzetlen munka, a folyamatos monitorozását magamnak, hogy most éppen hogyan és mennyire fájok, kell-e ügyeletre menni vagy sem, az álmatlan éjszakákat, az ilyen-olyan tablettákat, a végtelen basztatásomat tükrökkel és ultrahangpácákkal, görcsöket és vért vért vért, végtelen vért.
Minden megoldásra egy újabb probléma.
Minden fájdalomra egy újabb fájdalom.
Minden szörnyű szülésre egy újabb szörnyű szülés. Halott anyagok, amiket a szervezetem produkált.
Hallani sem akarok arról, hogy erős vagyok. Ezek értelmetlen, hülye traumák, amik sajnos megtörténtek velem. Nincs más választásom, mint valahogy megküzdeni velük.
De alig három héttel ezelőtt még egy vidám, bár kissé nyúzott terhes kismama voltam. Felfogni sem volt időm, hogy mi történt. Máris hoztak-vittek, szurkáltak, basztattak, gyógyszereztek, én meg fájtam és véreztem, véreztem és fájtam.
Lehetnék persze halott is. Kaphattam volna vérmérgezést, vagy isten tudja, értem tulajdonképpen, hogy ez a rengeteg szívás az én érdekemben történt.
Meg értem a trauma működését is. Beszűkíti a gondolkodást, és minden pillanat végtelennek tűnik, mert az agy nem tud az általa ismert módokon megbirkózni velük. De az ember már csak ilyen, ha fáj, a világból is kifutna, hogy elmúljon.
És az ember nem tud gyógyulni, ameddig újra és újra megsebzik.
Nekünk te vagy a fontos, mondja mindig Anti és anya. De hát én csak fekszem és panaszkodok. Néha Bogátásat játszom, ha épp sürgős teendő van, vagy fellép/próbál a zenekar. Rutinperformansz emlékezetből.
Koncentrálj a gyógyulásra.
Addig nem lehet tovább menni.
Ennek az egésznek semmi értelme nem volt.
Ennek a fél évnek semmi értelme nem volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése