Szombaton végre hazaengedtek minket Antival, miután meggyőződtek róla, hogy nem fogok elvérezni mégsem ez az egész horror után. (One can dream...)
Király, otthon vagyok.
És most mi lesz.
Például elrakhatom a terhesruhákat és visszaszolgáltathatom a szopatós párnát a sógornőnek. A szülős szakirodalommal együtt.
Összehajtogathatom a hülye papírokat, amiket alá kellett írnom, és eltehetem a dossziéba a másik paksaméta mellé.
Ennyi maradt a lányomból. Egy paksaméta papír.
A világ egyik fele tudja, mi történt, a másik fele tud valamit, harmadik semmit, vagy nem is tudom mit... halál bosszantó.
Gondolkoztam a könyvtárban, mivel motiváljam magam, hogy megírjak pár kulcsszót az augusztusi SLE absztraktomhoz, és beraktam Olivia Rodrigo Drop Dead c. számát, amit az elmúlt hetekben sokat hallgattam. Alapvetően egy kezdődő szerelemről szól, de hát nem így éreztem magam én is?
Egyedül, az álmatlan éjszakákon, mikor már éreztem a simogatását a hasamban, és álmodoztam, milyen jó lesz majd együtt lenni, ő meg én meg Anti, milyen szuper, hogy lány, és van, és begyógyította az előző veszteség okozta sebeket, és végre mi is egy kis család leszünk, a szüleimnek lesz unokája, a tesóim meg nagybácsik és nagynénik lesznek, és mennyire örülni fogunk neki, együtt fogjuk felfedezni a világot.
És nem baj a görcs, se a polip, se a vérzés se semmi, mert majd együtt leszünk, és erre már olyan régóta vártunk.
Mint aki szerelmes. Imádtam ezt a pici lányt, és ahogy nőtt, csak egyre jobban.
Még akkor is éreztem a simogatását, amikor az első borzasztó tablettát már bevettem, és tudtam, hogy már csak órái vannak hátra.
Mégis miről tehetett ez a szegény gyerek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése