Udmurtiai útinapló 13 - elcseszés lvl Russia

Anika kisasszonnyal kb. 5 órán keresztül csináltuk a prezentációt, melyet a záróünnepségen terveztünk levetíteni. Ehhez képest kb. 10 perccel az ünnepség kezdete előtt tudtuk meg, hogy nem, a mi bulink nem a többiekével együtt lesz, hanem külön tartják, a 3 egész fős udmurtos csoportnak, a dékánhelyettesnek, a tanárainknak és K. professzornak. Magyarán az angolul írt, belsős poénokkal teli prezentációnkat senki sem fogja érteni, mert 1. angolul van, 2. belsős poénokkal van tele. És nem egészen dékánhelyettes-kompatibilis.

Szóval engem a sírás kerülgetett az egésztől, hogy basszameg, miért nem voltak képesek közös záróbulit tartani nekünk az oroszos csoporttal, akikkel együtt laktunk, együtt volt szinte minden programunk, és egyébként is, illetve ha már külön kell tartani, miért_nem_voltak_képesek_megmondani? Az idegességemnek nem volt ideje lecsillapodni a 10 percben, ami hátravolt az ünnepségig, így kissé szégyelltem magam, hogy sötét és dekoncentrált fejjel veszem át az okleveleket és rázok kezet az emberekkel, amikor azok épp gratulálni akarnak nekem. Különösen ideges voltam Dimára, aki a fő hibás volt a dolgok ilyen alakulásában, illetve azért is, mert a záróbeszédében megosztotta a közönséggel, hogy én eredetileg a mari nyári egyetemre akartam menni, csak az nem indult el. Megkértem korábban, hogy ezt ne mondja el az embereknek, mert nem fontos, illetve Lahti óta tudom, milyen idegesítő, ha egy országban vagyunk, és a többiek mégis folyamatosan egy másikról beszélnek, illetve ahhoz hasonlítják. Na, ennek ellenére Dima elmondta. Shit happens.

A többiek is szomorúak voltak, hogy nem voltunk ott az ő záróünnepségükön. Na, nem baj, este elmentünk pizzázni (esküszöm nem számítottam rá, hogy életem egyik legjobb pizzáját eszem Izsevszkben), aztán egy bárba ami nem tetszett, beszélgettünk, igyekeztünk még utoljára kiélvezni egymás társaságát. Jó volt ez a 3 hét, de már éreztem, hogy belefáradtam a tanulásba, a gyomrom határozottan belefáradt Oroszországba (mindennaposak lettek a rosszulléteim), és egyre nagyobb nosztalgiával kezdtem gondolni Budapestre, Csabára, a lakásra, a biciklimre, a barátaimra, családomra. A séták az izsevszki poros utcákon, a piszkosvörös lakótelepek, a piros-fehér vegyesboltok, halványzöld középületek, omladozó lépcsők elvesztették a varázsukat, nem voltak izgalmasak már számomra, ahogy a szűretlen sör, a műbőr ülőgarnitúrák, és a töltött pirogok sem. Elmúlt a motivációm a háziírásra, vagy a délutáni programokon való részvételre. Jó volt ez így, ennyi időre. Hálás vagyok érte.