A népi udmurt hangszer, a krež a karzaton volt, mi pedig a
padok közt hallgattuk, ahogy a mester játszik rajta. Egy örmény katolikus
templomban (még Dima sem tudta megmondani, miért pont ott) ültünk, és elkészülte
óta elsőként hallgathattuk meg, hogy szól a rekonstruált hangszer.
Hát gyönyörűen. Éreztem már egyszer ilyet, amikor 2006-ban
Pécsett Timo Väänänen adott koncertet kantelével, és azóta is úgy emlékszem rá,
hogy életem egyik legjobb zenei élménye volt. És most is: csak ültünk, néztük
az örmény freskókat, szólt a kanteléhez nagyon hasonló krež, mindenki a gondolataiba
merült, és meg se moccant, amíg tartott a zene. Mikor végre elhallgatott,
mindannyian kicsit szótlanul sétáltunk ki, csak azt tudtuk mondani egymásnak,
hogy nagyon jó volt, de mitől is meg hogyan és mit éreztünk… az valahogy nem
fért ki a szánkon. Olyan volt, mint egy hosszú kellemes szaunázás, ami után felfrissülve megy haza az ember.
Ez jól jellemezte az egész napot, mely tartalmazott még egy csinos udmurt ház meglátogatását, egy imádnivaló ötévest, aki megfogta a kert kiscsibéjét a kedvünkért, illetve egy esti táncházat, mely elég jó volt a körülményekhez képest, és csak mérsékelten megalázó. Szerencsére olyan csapatunk van, amelynek érdemes táncot tanítani, és még azt a tényt is megéri elviselni, hogy tánc közben különösen hatalmasnak, otrombának és szerencsétlennek érzem magam.
Peace, Bogi. A dolgok jók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése