Dima már most a kedvenc emberem. Megérkeztünk Izsevszkbe, a
vonat elején várt, magyarul üdvözölt (merthogy folyékonyan tud magyarul), amúgy
udmurt, az egyetem egyik dékánja (asszem), igazi úriember, mellesleg rém jóképű
is. A hozzánk kísérőnek kirendelt lányok felprüszköltek, mikor közöltem, hogy
Dima hozott el minket az állomásról. Nekik csak Dimitrij Anatoljovics Jefremov
tanár úr! Aki közölte, hogy „jó humorérzésem van”, miután egy jól sikerült
beszólásom után kétrét görnyedve hahotázott, majd még percekig nem tudott
megküzdeni az arcizmaival. Pedig igyekezett volna méltóságot sugározni…
Nem mintha amúgy szűkölködnék a jó fej emberekben. Anika
kisasszony, társam minden kalandban elég jó arc, persze nyilván az, hiszen
IFUSCO-król már ismerjük egymást. A két hozzánk rendelt segítő csajszi is
nagyon értelmesnek látszik, és 1) jól tudnak angolul, 2) eredeti udmurtok!
Egyébként is erősebbnek tűnik itt Izsevszkben a finnugor identitás, legalábbis
én kevesebbre számítottam: már a placckarton is hallottam udmurt beszédet, de
Dima és a kísérőcsajok is udmurtul társalogtak, és sok kiírás is fel van
tüntetve udmurtul is az orosz mellett. Este udmurt divatbemutatóra megyünk.
Tuzs umoj!
Meleg víz nincs, jókedv van, én pedig hivatalosan is
finnugrista lettem, mert eljöttem udmurt nyári egyetemre!
*
…és akkor megtámadott minket a banya. Alig 10 perce voltunk
ott a helyszínen, egy, amúgy borzasztó ronda horgolt ruhákat árusító nő
barátnője(?) elkapott minket és szinte erőszakkal ránk tuszkolt néhány
költeményt (idióta színű formátlan… leplet) és közölte, hogy nyomás fel a
színpadra, és valamelyikünk énekeljen, miközben a többiek „ruhabemutatnak”. Na
nyilván nekem kellett énekelni, mikrofonba, színpadon, „valami magyart”, mert
miért ne. Kizárólag a teljes összezavarodottság mondatott velem igent, mert
fogalmam sem volt, milyen jellegű és színvonalú rendezvény ez, de kb. azonnal
megbántam, mikor láttam, hogy a többiek gyönyörű ruhákban, előre felvett
zenével és betanult koreográfiával készültek, és mellesleg ránk mutogatva
röhögnek, milyen nevetségesen nézünk ki, az utcai ruhánkra ráhúzott
undormányokkal. A kínok kínját éltük így meg pár percig, mígnem fogtuk
magunkat, és a műsor kezdete előtt 5 perccel közöltük a nővel, hogy összesen 6
órája tartózkodunk Izsevszkben, műsort nézni jöttünk, és nem vagyunk hajlandók
beégetni magunkat, rontani az esemény színvonalát, illetve én egy szál magamban
magyarul énekelni 200 udmurt előtt erőszakkal rám tuszkolt ronda göncökben, míg
mások szenvednek körülöttem. Így levettük a ruhákat és visszaadtuk. Kaptunk
néhány keresetlen szót, de mindez egy cseppet sem izgatott minket, akkora volt
a megkönnyebbülés, hogy megszabadultunk a tehertől.
Na ennek ellenére a konferanszié felkonferált minket. Akkor
már abban a szellemiségben néztem a műsort, hogy hálát adtam minden egyes szám
láttán, amiért fellázadtunk, mert amúgy látszott, hogy ezeket a bemutatókat
kurvára nem 5 perc alatt dobták össze a folyosóról összelasszózott
külföldiekkel. Erre mégis halljuk, hogy mi következünk: mi pedig az ülésünkön
ülve megkövülten bámultunk, hogy mi aztán ki nem megyünk, nincs az az isten! A
konferanszié pár másodperc után zavarodottan visszajött, hogy „még pár perc
felkészülésre van szükségünk”, aztán jótékonyan elfelejtette a dolgot. Sajnos
ezután ahányszor csak megláttam, azon aggódtam, hogy újra minket konferál be,
de hálisten ez nem történt meg. Maga a bemutató amúgy nagyon jó volt, és
nagyon… udmurt (szinte végig csak udmurtul beszéltek), szóval tök jó, hogy
elvittek minket… csak… hát Anika és én is tudtuk, hogy az indokolatlan
eseményekre fel kell készülni a 3 hét alatt, de erre igazán nem számítottunk.
Kísérőinkkel együtt szinte egész úton hiperventilláltunk a sokktól.
Úgyhogy most itthon vagyunk és feldolgozzuk a napot. Tamtaram,
mi lesz itt még.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése