A hétvégén megvolt életünk első udmurt falusi hétvégéje.
Nagyon nehezen szánom rá magam az írásra róla, mert úgy érzem, vagy hajnalig
írhatnám az élményeimet, vagy inkább nem írok semmit.
Azért, mert minden olyan új volt, és más, és nagyszerű, és
különleges. Talán mégis megírom a programunkat, mert asszem így a legkönnyebb, úgyis magáért beszél.
Péntek este felé elindultunk Šarkan megyébe
Anika kisasszonnyal, Philippel, a luxemburgi sráccal (akinek az elengedését a csoport többi tagjától komoly lobbizás és könyörgés előzte meg az adminisztráció irányába), Juliával a kurátorunkkal
és a barátjával, Daniellel, aki a Puzkar c. filmből volt ismerős nekem. Illetve
még egy fontos egyénnel, Tysonnal, a 7 hónapos mopsszal, akinek a kedvenc
szórakozása az volt, hogy a mozgó autóból kidugja a fejét és élvezi a
menetszélt. Megérkeztünk a huppanós földutakon a kicsi faluba a rönkházak és a
díszes ablakkeretek közé, Juliáék házába, ahol minden ajtó alacsony volt
nekünk, és gyakorlatilag minden nőtt a kertben. Bemutattak a tyúkoknak,
disznóknak, tehénnek, a borjának, a házőrző kutyának, az apukának, anyukának,
málnabokornak, és a kertben kotorászó sünnek. Este saslik-partit csaptunk, de
előtte mentát szedtünk a teához, illetve „megfejtük a tehenet” (=Julia anyukája
megfejte, mi meg Philippel próbálkoztunk vele, mérsékelt sikerrel). A
saslik-partin söröztünk és udmurt házi szeszesitalt ittunk, találtunk még egy
sünit, be lettünk mutatva Sztasznak, Julia bátyjának, aki velünk lógott a
továbbiakban. Később bementünk a muncsóba, azaz udmurt szaunába, mi lányok
együtt szanaszét lelkiztük magunkat, aztán pucoltunk a nyári lakrészbe aludni.
Tyson azonban pont engem szemelt ki hálótársnak, így lelkesen bemászott az
ágyamba, és kisvártatva békésen horkolt a lábamnál. Reggel fél 6 körül
ébresztett fel azzal, hogy megpróbált elkapni egy legyet, de utána szerencsére
visszaaludt.
Reggel Julia nem volt egészen jól, de megteáztunk, a fiúk
lőgyakorlatoztak légpuskával, aztán mi is kipróbáltuk a dolgot, majd sétáltunk
egyet a faluban és annak a határában. Mindenki udmurt volt, mindenki ismerte
Juliát, a gyerekek tátott szájjal néztek minket. A reggel idillikus volt. Aztán
felkerekedtünk a Byg-Byg fesztiválra, ahol már csütörtökön is voltunk, csak
másik faluban: a mai nap volt a zárónap, finnugor konyhával, vendégekkel a
környező régiókból, koncertekkel, játékokkal, bazárral. Találkoztunk néhány
ismerőssel, megint elkaptak minket fotózkodni, láttam marikat, akikhez nem
mertem hozzászólni (argh), ebédeltünk és belefutottunk egy észtül makogó udmurt
bácsiba. Aztán mindenféle játékokat játszottunk, illetve váltóversenyeztünk:
Philip röhögőgörcsöt kapott, amikor nyereményként antibakteriális
törlőkendő-csomagokat osztottak ki nekünk. Csak aztán jött a baj: a következő
játéknál olyan lendületesen pörgette az ugrókötelet körbe-körbe, amit át
kellett ugranunk, hogy az kigáncsolt egy szervezőt, akinek eltört a csuklója.
Szaladt az elsősegélyre, mentőt kellett hívni hozzá, de persze nem haragudott,
tudta, hogy nem direkt gáncsolták ki: Philip viszont vigasztalhatatlan volt,
szörnyen érezte magát, és csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor Nelli, a
magyarul-németül tudó kedves udmurt lány kicsit elvitte a közelünkből
perepecset sütni. Már éppen úton voltunk hazafelé, amikor utánunk szaladt a Россия
1 orosz állami televízió és alattomosan csinált velünk egy interjút, hogy mi a
fenének vagyunk épp itt. Aztán hazarobogtunk, ahol terített asztal várt minket,
majd mindenki ledőlt egy kicsit. Arra keltem, hogy a srácok fűrészelnek egy
póznát: megkérdeztem mit csinálnak, mire Sztasz közölte, hogy „čitire gé!” azaz
4G-t kötnek be éppen, persze nyilván nem, csak a kábeltévét. Aztán elővették a
régi-régi pótkocsis motorjukat, amihez hoztunk benzint és nekiálltak megszerelni.
1-2 óra múlva életre is kelt a masina, és miközben Philip őstehetségnek
bizonyult szénakaszálásban, Anika kiasszony meg én felpattantunk a motorra Sztasz
mögé/mellé, aki elvitt minket egy körre a kukoricaföldek közé. Hihetetlen
élmény volt az udmurt szántóföldek között a késő délutáni napfényben motorozni.
Közben Philip a fél domboldalt lekaszálta, majd ő is tett egy kört Juliáékkal.
Ezután kocsiba ültünk: barbecue partira voltunk hivatalosak Daniel színész
barátaihoz, de előtte beugrottunk a szüleihez is, ahol az udmurt tanárnőként
dolgozó anyukája megölelgetett-megpuszilgatott minket, amiért udmurtul be
tudtunk mutatkozni. Itt is terített asztal, vadmálna és lépes méz várt minket,
majd egy kis beszélgetés után nekiindultunk újra az országútnak. Egy minden
eddiginél eldugottabb faluba érkeztünk, ahol igazi udmurt értelmiségiek laktak:
a feleség a helyi iskola igazgatónője volt, a férj tanár, költő, író, zenész.
Fia színész, költő. A ház nagy volt és csinosabb a szokásosnál, dupla muncsó és
skót lógófülű macskák vártak minket, illetve újabb hatalmas terített asztal
tortával, meg a kész barbecue-val. Fergeteges muncsóparti következett
hetedmagunkban, étellel-itallal, nyírköteges csapkodással, medencébe
ugrálással, fényképezkedéssel, orosz dalok éneklésével, egészen hajnali 3-ig
(bár én már 2-kor aludni mentem). Őrült jól éreztük magunkat, soha nem akartuk
abbahagyni, de aztán valahogy mégis aludni tértünk.
Rosszakat álmodtam hajnalban, így kicsit korán keltem.
Reggel mindenki azt vizslatta egymáson, másnapos-e, miközben a kását és a
maradék tortát eszegettük, de senki sem tűnt különösebben betegnek.
Vendéglátónk megsütötte a maradék kolbászokat is a barbecue-n, miközben költő
apja előkapta a gitárt és előadta néhány dalát. Nagyon élveztük, felbátorodott
a többi srác is, elkezdtek orosz slágereket játszani. Írtunk a vendégeket
számon tartó naplójukba néhány kedves szót, majd hazarobogtunk, Putyinról és
egyéb politikáról beszélgetve. Otthon Philip elvitte a láncon tartott kutyát
sétálni, mi lányok pedig nekiláttunk a nagy attrakciónak: a csirkepaprikás- és
sajttortakészítésnek. (Az udmurtok ugyanis nagyon izgatottak voltak, hogy új
ételeket próbálhatnak ki.) Életemben először csináltam csirkepaprikást, relatíve
extrém körülmények között, és bár a csirke nagyon jól viselkedett, és idővel
paprikássá is vált, a nokedli vize az istennek sem akart felforrni, és a
nokedli maga sem akart úgy kiszaggatódni úgy, ahogy azt elvártam volna tőle. Ennek
ellenére az étel valahogy elkészült, és nagy örömömre finom is lett! És az
udmurtok is szerették! :) Anika kisasszony a sajttortával kevésbé volt megelégedve, de azt is mindenki
örömmel fogyasztotta, aztán fogtuk magunkat, érzékeny búcsút vettünk
mindenkitől, hagytuk, hogy teletömjék a csomagtartót friss otthoni
ételekkel/zöldségekkel, és Sztasz autójában szó szerint hazaszáguldottunk. Én
néhányszor idegösszeroppanást kaptam, de kezdtem megszokni a kátyús utak + sufnituningolt
Lada + 130 km/h sebességet. Szembejövő kamion ide vagy oda. Életem egyik legszebb hétvégéje volt, mondta Philip elérzékenyülten, és nagyon nehezen szánta rá magát, hogy elmenjen a saját szobájába, és tényleg véget érjen a kaland.
Na mégis leírtam, mi történt velünk, röviden. És az van, hogy még mindig nehezen térünk magunkhoz belőle.
Minden nap szóba kerül azóta is, Philip különösen nem találja magát, minden nap
jelent Julia a rokonairól, hogy emlegetik a csirkepaprikást, vagy érdeklődnek
felőlünk, vagy megüzenik, hogy a legjobb nyáreste volt, amit velünk töltöttek…
mintha mindenki kicsit arra várna, hogy visszamenjünk, és mi is titkon csak
erre várnánk. Ma voltunk Votkinszkban, mely kb. félúton van Šarkan felé, és vágyakozva
néztünk a víztározó túloldalára északra, ahol olyan jó volt a mezőkön
szaladgálni, a muncsóban izzadni, a házikosztot enni, és valahogy egy kicsit
újraélni a gyermekkorunkat.
Sikerült megírnom a hétvégi élményeimet? Hát nem tudom, de
így is 3 napba telt, és örülök, hogy legalább ennyit megőrizhettem belőle az
utókornak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése