Ránéztem Dimára.
- Élőben lesz?
- Nem.
Élőben volt. Minden kis nyökögésünk azonnal röpült az
ionoszférába, hogy onnan alászállva megakadjon az udmurt rádiók antennáján, és
az istenadta nép hallgathassa, hogyan szerencsétlenkedünk.
Nekem még istenes volt a helyzet, nem ezekben a hetekben
kezdtem az udmurt nyelvet, és magamban többször hálát adtam Galina
Nyikolajevnának, hogy Budapesten tanított egy évet. Az egyébként is elrontott
gyomrom úgy liftezett a stúdióban, hogy azt hittem, elájulok, az elém tartott
mikrofon iszonyú ijesztő volt. Ránéztem a műsorvezető nőre, odaképzeltem, hogy
csak egy random faluban vagyunk egy random házban és ő egy kedves ismerős, és
lassan megnyugtattam magam. Anika kisasszony azonban két és fél hét udmurt
nyelvtudásával felszerelkezve vigasztalhatatlan volt, és nagyon nem tartotta
indokoltnak, hogy ott üljön és udmurtul faggassák.
Amúgy én sem, és bár mindent megtettem, egyszerűen nekem
sem ment azonnal, hogy rávágjam a válaszokat a váratlan kérdésekre azzal a kb.
50 szavas szókincsemmel, illetve az udmurt nyelvtan 20%-ával, amelyet ismerek.
Szóval némi hmm meg sóhaj meg elharapott mondat meg mari lokális esetrag is
került a szövegembe, de lőn: megcselekedtük, amit megköveteltek, a továbbiakban
Dima és Maxim elvitté a hátukon a show-t, és még egy betelefonálónk is volt,
aki elmesélte, milyen sokat jelent neki ez az érdeklődés, amikor már a saját
unokái alig beszélnek udmurtul.
A műsorvezetőnő megdicsért minket, mi pedig kissé remegő
lábakkal visszacsoszogtunk Dima kocsijába és hazautaztunk. Még fél óra után is
indokolatlanul vert a szívem, utána pedig kiütött az őrült fáradtság.
Visszahallgattam egyszer a műsor felét, megállapítottam, hogy cincogi hangom
van, félúton lekapcsoltam, mert nem bírtam tovább, aztán most örülök: ez is
megvolt, mégsincs este. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése