Ma szkippeltem a délutáni kultúrprogramot. Buranovóba ment a csapat, elvileg a Bábuskákkal találkozni (lent a videó, ha valaki elfelejtette volna, hogy kik és mik ők), de azok lemondták a bulit, így helyette sámánpark lett a terv szintén Buranovóban. Ekkor mondtam én azt, hogy na ezt már nem. Korábban a nap folyamán Kelmakov professzor úr a sírás szélére sodort minket a rögtönzött modoros kiselőadásával ékes udmurt nyelven, majd azzal, hogy ránk erőltette, hogy uccu énekeljünk. De nem ám azt, amit mi akarunk (hiába kértem meg előző este Mását, hogy tanítson pár udmurt dalt nekem), hanem amit ő akar, akkor is, ha az történetesen nehéz és senki sem élvezi.
Előző nap szintén elkapott a pityergés, amikor közvetlenül ebéd után vittek egy perepecses állófogadásra, aztán pedig miután halálra ettük magunkat, közölték, hogy irány tabanyt (palacsintaszerűséget) sütni. Így is nagyon ki vagyok akadva a kajamennyiségre, de ha ez még nem lett volna elég, rögtön beöltöztettek udmurt népviseletbe is, ami, bár csodával határos módon rám jött, egy felöltöztetett medvének éreztem magam benne, de ők nem zavartatták magukat, lelkesen fotózgattak innen-onnan. Hiába mondtam, hogy nem akarom se a tabanyt, se a perepecset, és különösen a ruhát nem, egyszerűen muszáj volt. Ilyenkor meg persze elgondolkoztat, hogy akkor most melyikünk is a látványosság, ők nekem vagy én nekik.
Mert mindenki harmonikaszóval fogad és "népviseletben". Mindenki ugyanazokkal a kajákkal kínál (targoncányi mennyiségben), mindenki azt akarja, hogy nyökögjek neki udmurtul, és megkérdezi, hogy tudok-e udmurt dalokat.
És mivel Anika kisasszony mégannyira sem tud udmurtul mint én, mégannyira sem tud oroszul mint én, finnül meg pláne nem, de jure amúgy sem finnugrista, és nem, nem tud énekelni, persze mindig nekem kell válaszolni a kérdésekre, nekem kell először beégetnem magam a bemutatkozással, a nyelvóra 80%-ában én dolgozom, tolmácsolom a gondolatainkat Dimának, és bár Anika kisasszony szinte mindig egyetért velem, a jó és rossz dolgok is mindig az én számon jönnek ki végül.
Szóval nem, Bogika nem megy sámánparkba, Bogika otthon marad és a dolgait csinálja, és pihen, mert nem egy kib. rongybaba, akit csak elő lehet rántani, hogy produkálja magát.
Mondom mindezt úgy, hogy amúgy tényleg jól érzem magam, és hálás vagyok a ittlétért (bár lassan növöget a honvágyam), de... az oroszos csoport nagyja még egyszer sem volt muncsóban, mi meg már vagy ötször. És perepecset sem igen ettek. Mi meg már... hajaj...
Szóval udmurt nagyiból is megárt a sok.
Mint kiderült, jól tettem, hogy nem mentem Buranovóba.
Amúgy elég felkavaró volt ezt a videót újranézni. Ugyanezek a ruhák, ártatlan tekintetek, fémfogak, mozdulatok, udmurt igeragok vesznek körül minket minden eldugott kis faluban... hogy kerültek ezek ide?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése