Moszkva. A Vaszilij Blazsennij székesegyház tövében ejtőzök,
körülöttem esküvői menetek, távol-keleti turisták és indokolatlanul csinos
oroszok. Érdeklődéssel szemlélem a menyasszonyokat, nyilvánvaló okokból. Saját
csapzottságommal teljesen tisztában vagyok: 1 azaz egy órát sikerült aludnom az
éjjel, mert fontosabb volt a réges-rég esedékes lelkizős piknik a tanszék
legjobb arcaival a Margitszigeten. Este 8-kor legkésőbb hazamegyek, gondoltam,
aha… valamikor fél 11-kor tekertem el a helyszínről azon gondolkozva, miért
ittam még whiskyt is. Senkinek nem kívánom a másnapi repülőutat.
Közben az egyik esküvői menet passzív-agresszíven körém
pakolt egy csomó virágot meg fotósfelszerelést meg elhelyezkedett a közelemben,
így tovább kellett állnom. Eh, jó kis hömpölygő turistamenet, Lenin-mauzóleum,
Vörös tér, Kreml, GUM áruház, tányérsapkás rendőrök és fotózkodó járókelők!
Ugyanazt a madaras pólót viseltem, mint 3 éve, ugyanaz a békés forgatag
kerülgeti a virágágyásokat és szökőkutakat, legfeljebb most főszezonban kicsit
többen vannak, és van szelfibotjuk. De én olyan álmos vagyok, hogy még az
érzelmek sem tudnak elönteni, hogy lám, mennyi minden történt az a bizonyos
hihetetlenül csodás 2013 májusi úthoz képest.
Placckart, a finnugristák közös szerelme. Aki nem tudná, a
legolcsóbb jegy az ottalvós orosz vonatokon a placckart, mely során egy-egy
vagon afféle hostellé változik, fel- és lehajtható ágyakkal és ágyrészekkel,
egy-egy bunkerben kettő-kettő fent és lent. A kalauz kiosztja az
ágyneműhuzatokat, és mindenki pillanatok alatt kényelembe helyezi magát,
felveszi a pizsit, elkészíti a teácskáját, megfőzi a zacskós tésztát, és a
továbbiakban nagyon ügyel önmaga és más emberek nyugalmára. A vonat
megnyugtatóan zakatol egész éjjel, az emberek többsége azonnal bekucorodik az
ágyába és alszik/pihen, és mivel majdnem mindenkinek túl rövidek a fekvőhelyek,
választás elé áll: vagy kinyújtja a lábát, és minden egyes elhaladó beleütközik
a talpába, vagy behúzott térdekkel bekkeli ki az utat. Kényelmetlennek hangzik,
de megvan az egész hangulata, ahogy a fémtartós sztakánnal vonulunk ki a folyosó végén található szamovárhoz,
majmokat megszégyenítő ügyességgel mászunk fel és le a bunkerjeinkbe (én
kifejezetten fent szeretek aludni), bután mosolygunk a minket megszólító
oroszokra (rád hagyom öregem, biztos igazad van… egy mukkot sem értek belőled),
és bámuljuk az idegen orosz falvakat. A Volga-vidék jobban hasonlított az
otthoni, vagy a képeken látott tájra. Dombok, lomberdők, szántók, kisebb
folyók. Sötétbarna faházak cikornyás ablakokkal. Nem az a kietlenség, amit
Sziktivkar felé menet tapasztaltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése