A reggeli kisbusz egykedvűen döcögött le Alnašba, rajta
egy magyar, egy német és legalább egy udmurt zötykölődött. A mellettem lévő néni
persze attrakciót csinált belőlem, felbátorodott azon, hogy megértettem 2 orosz
mondatát, így Vikának a továbbiakban folyton résen kellett lennie, hogy mikor
van szükség a tolmácsolására.
Ez amúgy is jellemző volt az alnaši hétvégére. Philip
újra Šarkanba ment egy svájci csoporttársával, angolul így egyedül Vika tudott,
aki végtelen türelemmel, de láthatóan egyre fáradtabban viselte a folytonos
ugrálást az udmurt, orosz és angol nyelv között.
A járási központban egy hatalmas fekete jaguáros
díszítésű Duster vett fel minket, melyből a kisfiús arcú Bogdan lépett elő,
Vika barátjának minőségében. Az egyik legszórakoztatóbb udmurt volt, akivel
találkoztam: nagy szemekkel sertefertélt körülöttünk állandóan, általában
csöndben, aztán hirtelen feltett valami totál indokolatlan kérdést, és bár csak
oroszul és udmurtul beszélt, lelkesen próbálgatta megkopott némettudását Anika
kisasszonyon, és váratlanul nevetett az angol beszélgetéseinken. Meggyőződésünk
volt, hogy halálra unta magát a társaságunkban, de mint kiderült, igazából
nagyon jól érezte magát velünk, és nagyon örül, hogy életében először látott
külföldieket. Illetve: Vikával pont ugyanaz a
szőrszálhasogató-mindenttudniakaró kattanásuk van, ami őrült aranyos párrá
teszi őket. :)
Elrobogtunk Andrejjel, a lelkes de félős vörös hajú
sráccal kiegészülve a Káma partjára, ahol belőlem előjött a szunnyadó vumurt (víziszörny-szerű
mitikus alak), és addig lubickoltam a miniatűr, hínártól megtisztított öbölben,
amíg már mindenki ki nem ment a partra és csak engem bámult, hogy jösszemár,
vagymivan. Barbecue-partit csaptunk a bozót rovarvilágával és persze egy
hadseregre való étellel, majd mikor épp esni kezdett az eső, felkerekedtünk és
hazarobogtunk. Nagy örömömre Tatarsztanon keresztül vezetett az utunk, ami 5
percig tartó sima aszfaltot jelentett, és azt a megbizonyosodást, hogy igen,
Tatarsztanban minden jobb. Udmurt Gondyrbe tartottunk Vika nagyanjához, akinél
megszálltunk, és közben ámultunk Alnaš vidékén: a széles dombok közt a
hegygerincen át húzódó út olyan volt, mintha egymaga az égbe törne előttünk,
míg a sárga mezők a síkban maradnának. Mint valami Hayao Miyazaki-álomvilág.
Šarkanhoz képest Alnaš színesebb, többféle nemzetiséget felvonultató vidék,
laknak itt az oroszok és udmurtok mellett tatárok, baskírok, marik is, és én is
örömmel konstatáltam, hogy többet értek az itteni udmurt beszédből a sok tatár
jövevényszó hatására. (Nem mintha tatárul tudnék, de a mariba is ugyanazok a
szavak szivárogtak be.)
Megéreztünk Udmurt Gondyrbe, ahol Vika szótlan de
végtelenül vendégszerető nagymamája várt minket. Finom vacsit kaptunk,
megfürödtünk a muncsóban, és késő estig néztük a русский роман romantikus
tévécsatornát, mert… hát, különösebb indok nélkül. :) Kulturálódtunk, na. Este
még meggyűlt a bajom a libákkal, nem engedtek be a kint található vécébe:
kihúzták magukat, sziszegtek, és hiába mozdultam előre, ők is közeledtek,
láthatóan készek voltak vért ontani a budi védelmére. Meghátráltam, és Anika
kisasszonnyal kiegészülve indítottam új rohamot, akinek a bűvös „kssz-kssz”
hanghatására meghunyászkodva visszavonulót fújt a libasereg. Megkönnyebbülve
(minden értelemben) végre ledőltünk az ágyba és összesen 0.1 másodperc alatt elnyomott minket az álom.
Másnap egyszerre volt izgis és rémítő a terv: irány Marij
Gondyr, a szomszédos falu, tele marikkal! Bogi, végre találkozol marikkal a
természetes környezetükben! Nem erre vágytál? De de őőőő persze, élek és
virulok, én vagyok izé a Nagy Kősárkány! Szóval ja, király, csak
éppenséggel ezek a marik nyelvjárást beszélnek, rajtam kívül pedig senki nem
fogja érteni, amit mondanak, tehát segítségem nincs, illetve történetesen 2
hete udmurtul pofázok reggel délben este. De nyiiilván, csapassuk!
Egy nő várt minket a közeli kolhozban, aki eleinte nagyon
nem tudta rávenni magát a mari beszédre, de aztán egyre jobban felbátorodott,
és sajátságos nyelvészeti rodeó következett: egyszerre beszélt mariul, udmurtul
és oroszul, melynek következtében a mondatai egyik felét ez, másik felét az
értette meg a társaságunkból, halálra fárasztva a bandát.
Meg lettünk vendégelve újra, mely során valahányszor a néni oroszra váltott, Vika
ráparancsolt hogy mariul, pozsalujszta, hiába zárta ki ezzel magát és a
többieket is a társalgásból. A végére egészen belejöttünk, még mari dalokat is
énekeltünk, aztán fogtuk magunkat és hazaindultunk. Megpróbáltunk bekopogtatni
a mari tanár házába, de sajna már nem volt otthon (hálistennek odafelé menet
azért találkoztunk vele és nagyon örült nekünk), de így is, az utcán
végighaladva minden második házba kaptunk invitálást, illetve egy néni is
elkísért, aki mari-orosz mixnyelven tudott csak társalogni. Mondtam már,
hogy én vagyok a Naaagy Kősárkány? Mesélt egy magyar folklórkutatóról, aki
a 70-es években ment hozzá vendégségbe ritka mari ruhák után kutatva – ez az
ember akár Kerezsi Ágnes is lehetett. :)
Mikor hazaértünk, nyilván kajával vártak, illetve azzal,
hogy egy újabb mari beszélő látogatott el hozzánk, „ha a hegy nem megy
Mohamedhez” jeligével. Viszont csak kevés időnk volt már, így kisvártatva
bepattantunk Bogdan csodamobiljába, utaztunk 40 percet a szülőfalujának
vasútállomására (mely konkrétan egy betonplacc volt korláttal, semmi szöveg
vagy lépcső vagy whatsoever - felesleges cifrázás), felszálltunk a világ leghangulatosabb
vonatára és 2 és fél óra alatt megtettük a kb. 70 km-es távot Izsevszkig.
Otthon még Anika kisasszonynak volt egy köre a kórházban
(a tömeges szúnyogcsípésektől allergiás reakciót kapott, az eredmény: szuri a
csontig), de szerencsére már a gyógyulás útjára lépett, és zöld volt az út a…
háziírásig, teregetésig, kipakolásig, kajaelrakásig, bevásárlásig, fürdésig.
Majdnem kipihentük magunkat, de Alnaš így is nagyon
király volt. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése