Itt fekszem újra a placckarti emeletes ágyon, és úgy
érzem magam, mint egy elveszett kismadár. Jonas, a cseh srác elővigyázatos
alkat, 50 perccel a vonat indulása előtt nekilátott taxit hívni. Isten az
égben, áldassék a neve: a taxitársaság 27 perc után közölte, hogy upsz bocs,
nincs szabad járművük, és ha nem rendel szintén taxit az egyik kurátorcsaj
(melynek szintén kb. 20 percet késett a fuvarja), mi bizony Izsevszkben
maradunk, és a repülőt is lekésem Budapestre. A taxi rally üzemmódban
száguldott végig a városon, mi pedig 6 perccel a sípszó előtt felugrottunk a
vonatra. Erősen eufemizálok, ha azt mondom, hogy kurvaéletbe. Még mindig
szörnyű rágondolni, pedig már 2 óra eltelt azóta. Ráadásul eredetileg úgy
terveztem, hogy veszek majd valami kaját a pályaudvaron – hát ennek lőttek, így
egy tábla csokival és 1 db péksütivel felszerelkezve vágtam neki a 17 órás
útnak. „Mert én így pörgök.”
Rossz volt Anika kisasszonynak búcsút mondani. Nagyon
hozzám nőtt, bár ez nem meglepő, hiszen napi 24 órában együtt voltunk – de ha
nem lettünk volna, szerintem akkor is összebarátkoztunk volna. Mert ő egy irtó
jó fej, szeretnivaló csaj.
Az utolsó este a jazzklubban az egyik spanyol lány arról
beszélt, hogy többek közt azért választotta Izsevszket, mert remélte, hogy
érdekesebb csoporttársakkal kerül össze, mint egy moszkvai vagy pétervári
kurzuson. Ebben valószínűleg igaza van: én is nagyon megszerettem a bandát, a
kis egyéniségeket, csoportokat, beszélgetéseket. Szinte senki sem volt unalmas,
vagy idegesítően éretlen, és szinte bárkivel érdemes volt elmenni kajálni
egyet, vagy boltba menni, vagy mellé ülni az ebédasztalnál. Persze itt is
megvoltak a „közellenségek”, főként az elkényeztetett kurvaidegesítő indiai
srác, illetve általam is bemutatott magyar ramapitechus személyében, de
összességében nem rontották szinte soha senkinek a napját (és legalább mindig
volt kit kipletykálni).
Számomra az egyik legkellemesebb meglepetés volt a népszerűség.
Általában, ha random összeválogatott csoportba kerülök, ez velem nem történik
meg, most viszont nem tudom, miért (talán felszabadultabb voltam, vagy olyan
menőnek tűnt ez az udmurt dolog?), de az emberek szívesen keresték a
társaságomat, társaságunkat. Természetesen ez köszönhető a hiperszociális és
imádnivaló Anika kisasszonynak, illetve gyönyörűséges és csodálatos
kurátorainknak, Juliának és Vikának is, hiszen általában együtt mozogtunk.
Mindegy, lehet, hogy ezt fura így szóvá tenni, de hozzátartozik a beszámolóhoz,
és nekem nagyon sokat jelentett, mert nem vagyok hozzászokva – és szintúgy hálás
vagyok azokért az izgalmas, érdekes, szórakoztató emberekért, akiket cserébe
megismerhettem.
(Maxim egy kicsit kevésbé hagy nyugodni: az, hogy autista, egyértelmű volt, bár nekem szánalmasan lassan esett le, és egyre kevésbé tudtam nevetni rajta, vagy mérges lenni rá. Azt még mindig nem tudom eldönteni, hogy szimplán autista-e, vagy mellé rosszindulatú is – volt néhány olyan megmozdulása, amelyet így sem tudtam megbocsátani, amikor kinevette a barátaim, vagy vérig sértette Juliát, vagy feltűnési viszketegségből közölte a rádióssal, hogy neki nem elég a félórás interjú, ő még beszélni akar. Most egy kicsit lelkifurdalásom van, amiért néha türelmetlen voltam vele, meg mert nem ismertem fel időben az autizmusát, pedig ő velem tulajdonképpen mindig tiszteletteljes és segítőkész volt. Akkor is, ha szürcsölt, rondán énekelt, mindig kijavított, nyíltan koslatott Vika után, hencegett, és mindenkit halálosan lefárasztott.)
Furcsán egyedül érzem magam. Miért nincs itt senki.
Általában nem zavar az egyedüllét vagy egyedül utazás, de most valahogy kicsit
félek a moszkvai átszállástól és a repülőtérre való kinavigálástól. Hol van
mindenki, akivel eddig mindent csináltam ebben a nagy országban?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése