Lassan este 9, holnap 4:30-kor kelek, mert az alvás a gyengéknek való. Meg az értelmesen felöltözés is: a holnapi imádkozásra szoknyában illene mennem, de azt nyilván nem hoztam, úgyhogy az egyik kendőmet fogom lapszoknya módjára magamra applikálni. Amúgy eső lesz és vihar.
Tegnap este kicsit feszengve ültünk be a mari étterembe, ahol elvileg a kaja mellett koncert és diszkotyéka volt a program. Nasztya és Dima sem mozogtak otthonosabban a környezetben, mint mi, ráadásul kedvenc Alekszejünk valami haverját is elhozta, aki épp akkora marikedvelőként mutatta be önmagát, mint ő. (Ő amúgy a negyedik csoporttagunk, ijesztő, állítása szerint vannak mari gyökerei és ezért nagyon érdekli, a valóságban olyan nehezen tanul, hogy külön csoportot kellett neki létrehozni.) Szóval valahogy megoldottunk, hogy kapjunk kaját, ez esetemben egy indokolatlan véreshurkát és desszertként sült túrót jelentett, közben vizsgáltuk a többi vendéget. Faluban született, városba került középkorú és idősebb marik: esztrádzene szólt az anyanyelvükön, egy-egy vendég már két kezét feltartva ropta a marik elegáns táncát. Kisvártatva megjelent egy énekesnő, láthatóan a helyiek nagy kedvence, és beindította a partit.
Az este a továbbiakban valahogy így nézett ki: Nasztya unszolására én is a parketten landoltam, lassan-lassan megtanultam az alaplépéseket, és kezdtünk jól szórakozni, aztán az énekesnő külön nekem köszönetet mondott a színpadról, amiért eljöttem, és további sok sikert kívánt (felismert ugyanis a tévéből), aztán elkaptak a mari nők, táncolni kellett velük, random embereknek üdvözletüket küldték Morko járásba (oda megyünk holnap), aztán hirtelen megjelent egy üveg Elnet vodka az asztalunkon, meg egy újabb nő Koivunen úr körül ellipszispályán, aztán mindannyian a parketten, esetenként sűrűn vittuzva, hogy ez is a vodka miatt van, aztán záróra lett és elkezdtek minket kipucolni a helyről, de a nők népdalokat kezdtek énekelni velem, és fel akartak minket venni ismerősnek vkontaktén, aztán Nasztya és Dima sikeresen betömtek minket egy taxiba és hazateleportáltak, nem tudván, hogy nálunk otthon még van sör, és hajnali 2-ig bizony filozofálni fogunk a finnugor világról, az Elnet vodka által inspirálva. Pedig bizony ezt tettük.
~
Voltak dolgok, amiket jobban élveztem már életemben, mint a másnapi zötyögős buszutat Morko járásba, de azért az első szenvedések után ezt is eléggé élveztem. Nem tudom pontosan miért, az egész napot végigvigyorogtam. A kátyús utak közt kacskaringózva megjelentek végül a díszes ablakú faházak és a dobtetőkön zöldellő nyírfaligetek. Elkapott a szemem pár bekötött fejű nőt, aki éppen oda igyekezett áldozati ajándékokkal megrakva. Nagyon örültem, hogy végre vidéken vagyok.
Lidia tanárnő elhatározta, hogy itt bizony egész nap mariul fogunk beszélni, de mivel magunkkal hoztuk Alekszejt és a világ legidegesítőbb tolmácsát, akik egy szót sem értettek mariul és vadul csápoltak, hogy hol az istenben van az orosz nyelv, nyilván ez a próbálkozás megfeneklett. Rendkívül bosszantott az is, hogy amint odébboldalogtam ismerkedni és nézelődni, mindenki azonnal a nyomomba eredt, és mire egy szót kinyögtem volna, egyszerre 3 nyelven robbant szét a beszélgetés: mariul kezdtem, mariul válaszoltak, majd gyorsan oroszul is, mire a tolmács triggert kapott, kivette a kezemből a társalgást és azonnal különműsort csapott oroszul, majd mögöttünk szaladva a nyilvánvaló részeket angolul is elmondta, nehogy odébb tudjunk menni. Így azért rohadt nehéz a marit gyakorolni, ha az egyik társunk az oroszon kívül semmi más nyelven nem tud megmukkanni és állandóan faggatózik, a másiknak pedig fixa ideája mindent angolosítani.
Egy falusi iskola jubileumának ünnepségére csöppentünk be, ahol szintén tudatták az egybegyűltekkel, hogy jelen vagyunk. Eleinte tartózkodó kíváncsisággal vizsgálgattak minket, aztán a legbátrabb néni elénk ugrott egy adag házi süteménnyel, a következő pedig már röviditallal. A helyi fiatalok, 10-14 évesek facepalmolva nevetgéltek, majd megkérték, hogy fotózkodhassanak velünk. Ollé, irány az instagram! Értették a mari beszédet, bár nekünk inkább angolul válaszoltak. Már épp kezdték volna mariul is kinyitni a szájukat, amikor betámadott a tolmács nő, fél füllel meghallva az angol szavakat, és vérszemet kapva teljes testszélességgel rávetette magát a fiatalokra, engem odébbtuszkolva, hogy kifaggassa őket az angoltanulásukról. Voi vittu saatana perkele, sokszor utáltam már ezt a nőt, de annyira még sohasem, mint ekkor. 3 éve várok erre az alkalomra, végre fiatalokkal tudnék mariul beszélni, ami a legfontosabb lenne az egész hülye izében, amit csinálok az életemmel, erre idefurakodik ez a nő, aki nyilván elpusztul ha öt percig nem beszélhet angolul, és elrontja az egészet. Viszketett a tenyerem, gyorsan a felkaptam vele inkább egy kaporillatú melnát (mari palacsinta), és Koivunen úrhoz ballagtam, akivel épp egy helyi pasi saját finnországi élményeiről beszélgetett. Lassan az a rendszer alakult ki, hogy minden egyes kimondott mari mondatom után kaptam egy felesnyi házipálinkát, és épp elkezdődött a táncolás, amikor Lidia tanárnő takarodót fújt, úgyhogy sajnos mennünk kellett, mielőtt az asztal alatt kötöttünk volna ki. A fiataloknak megköszöntem a beszélgetést, és hazazötyögtünk, azóta gyógyulunk.
Hajnali fél 5-ig.
Megőrülök attól, hogy pont azok vágják tönkre az utunkat, akiknek elvileg segíteniük kéne.
De végre basszus végre: emberek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése