Mari mezők 9. - a Nagy Fehér Isten

A liba elhalóan gágogott egyet, miközben a nyakát nyiszálták, majd a feje az áldozópap kezében maradt. Fejetlen teste még percekig rángatózott.

Tanjával rettegtünk végignézni, ahogy rutinosan feláldozzák a halálra rémült állatot, de valahogy olyan simának tűnt. Megkövülten bámult gazdája kezében, a kart (áldozópap) egy parázsló husánggal körbefüstölte a Nagy Fehér Isten tekintélyes nyírfájánál, majd egy másik kart fogott egy nem is olyan nagy kést, és némi erőlködés árán (a liba ekkor ugyanis tiltakozni kezdett), kifeszítette a nyakát és elvágta, mint egy makacs kötelet. Nem is egészen volt egyértelmű, mikor halt meg az állat. De a feje a földre hullott, mint egy felesleges alkatrész, és mostantól kezdve már csak anyag volt, amit meg kell kopasztani, szét kell szedni, levest kell belőle főzni, a levest meg kell enni.

Személy szerint én először láttam ilyet, és nyilván kicsit megrázott, de hát minden nap ezrével ölnek meg állatokat a kedvemért, legfeljebb azok nem ettek füvet az utca mentén, nem totyogtak a zöld mezőn, nem úszkáltak a halastóban, hanem egy kicsi ketrecben várták meg saját megnövésüket és halálukat.

Koivunen úr kissé kerek szemekkel ballagott felém a szent ligetben: ő egy birka feláldozásába csöppent bele az imént.

Reggel 5:20-kor indultunk Joskar-Olából az esőben, Tanja szerzett nekünk helyet két kart mellett Uncso faluba. Az utolsó pillanatban valaki lemondta az 5. helyet, így Tanja is beülhetett mellénk, és így zötyögtünk Morko járásba. Gumicsizmám a tanáromtól volt, esőkabátom a portástól, a "szoknyámat" inkább nem kommentálnám. Kenyér, pénz, kendő megvan, gyertyát sajnos nem sikerült szerezni, most már csak az a szörnyű, hogy szakad az eső, és mi egy szent ligetbe készülünk az éves Szürem imádságra, mely az egyik legnagyobb szertartás az évben. Az eső Morko járásba érkezve egyre csendesedett, és az első családi imádkozásoknál teljesen elállt. Délután már vidáman sütött a nap, pedig minden előrejelzés vihart és apokalipszist ígért.

A szent ligetben mindenki halkan beszélt ebben a kora reggeli órában. A nyír-és hársfák félhomályában kitaposott ösvények vezettek a kendőkkel teleaggatott áldozófákhoz, ezen alkalommal négy istenséghez. A kartok felvették fehér nemezsapkájukat, segítőik szintén betakart fejjel végezték az áldozással járó rengeteg munkát. Kikötött áldozati állatok várták a sorsukat. Az adminisztráció szerinti főkart szívélyesen fogadott minket, a valódi főkart azonban leteremtette, hogy dolgozzon ne minket okítson. Ember ilyenkor még kevés volt, csak azok, akik hoztak állatot.

Szóval itt vagyok végre. Minden olyan, mint a könyvekben és a képeken, meg ahogy Tanja mesélte. A marik híres ősi hitének egyik szertartásán, ami vér komoly és nem színház, bizony így engesztelik a Nagy Fehér Istent, Szülőanyát és a kisebb isteneket évszázadok óta: fára akasztott kendővel, kenyérbe szúrt pénzzel, kvasszal (az alkohol, kávé és tea tilos itt), méhviasz gyertyával, közös imával, állatból készített levessel és kásával, és így csinálják most is. A fotózást megtiltották. Koivunen úrnak kintre kellett mennie dohányozni. A szent ligetben, öregem, viselkedni kell.

Az idő lassan telt. Emberek érkeztek, letették a választott istenség fájához az ajándékaikat, és imát kértek az ott tartózkodó karttól. Felfordított tenyérrel hallgatták a kart hangos imáját, aki a három világszférát összekötő fa felé hajlongott. Tanja megkérdezte, mi is kérünk-e imát, amit én elleneztem, mert kiábrándítónak éreztem, hogy random ideérkező idegenekként rögtön a Nagy Fehér Istenhez való fohászkodás meg legyen engedve nekünk, de aztán Koivunen úrnak nem volt problémája a dologgal, és hülyén éreztem magam a kihátrálásommal, így mindannyian a szívélyes főkarthoz járultunk. Saját komolyabb problémám nem lévén végül Öcseszért kértem imát.

Nem ez volt a kedvenc részem a napból. A szívélyes főkart hangja inkább hatott joviálisnak, mint szentnek. Ugyanolyan lámpalázat éreztem, mint az esküvőmön az oltár előtt állva, és a kart mindent mondott, gyermekáldást is kért nekem, meg ragyogó karriert, olyasmiket, amikért én nem imádkoztam volna, és közben a hátamon éreztem a marik pillantását.

Végeztünk, és egy kicsit messzebb ballagtam mindenkitől, Koivunen úr mögöttem. Onko kaikki OK. Persze, oké minden, csak... jaj, hogy magyarázzam el neked, hogy nekem ez a szertartás hosszú évek óta álmom volt, összefonódott a finnugrisztikával, a hosszú és néha keserves munkával, a végtelen tanórákkal, Tanja apró irodájának illatával, a rengeteg anekdotával az itt történt csodákról, a lélekölő adminisztrációval ösztöndíjért, a susogó mari szavakkal és piros-fehér ruháikkal. Valahol azt reméltem mindig, hogy ha elég alázatosan tanulok, a marik egyszer majd befogadnak maguk közé és imádkozhatok velük a ligetben. És ez valahogy túl könnyen vált valóra. Mariként akartam odaállni ahhoz a nagy nyírfához, de csak egy összezavarodott magyar kislány voltam, egy szkeptikus finn mellett, aki még csak sapkát sem hozott. (Mondjuk nem is tudta, hogy kell.)

Érted, Koivunen úr? Kívülállóként könnyű ebben az egészben néprajzi szemszögből gyönyörködni, de az én szemszögem nem csak néprajzi. Nekem ez a mari nép szíve.

Sétálgattam még egy kicsit a ligetben. A szülőanya istennőnél egy várandós nőért imádkoztak. Lassan megtelt a liget, lerakták a padokat, felkészültek a közös fohászra. A kartok összegyűltek, egymás után megáldották a népet, majd a szent fákhoz járultak, az ehetetlen áldozati kellékeket a tűzbe dobálták és fohászkodtak. Hosszú volt és fárasztó, és nehéz volt érteni, meg kicsit fura volt, hogy Putyint is megáldották, de nem volt mit tenni, hajlongani kellett a kartok mögött. Fájt minden végtagom, de be kellett vallamon, hogy abszolút éreztem az imádkozások erejét. Sebezhetőnek éreztem magam, és úgy, mintha most eldönthetném, melyik érzéseimre akarok hallgatni, és melyekre nem, és az úgy lesz.

A hatalmas fazekakban zubogott a leves, Tanja ismerősöket talált, mi több, Koivunen úr is. Egy mafunos aktivista ismerte fel két évvel ezelőttről, és végtelen kiselőadásba kezdett orosz nyelven a mari nyelv fontossagáról és szépségéről és régiségéről, általános feltűnést keltve, míg egy anyóka oda nem fordult hozzá, hogy akkor esetleg miért nem mariul mondja. Jó, hát nyilván azért nem, mert a vendég csak oroszul érti meg. Elkezdett a hírünk terjedni, az oroszul értő finné és a mariul értő magyaré, mi több, a csak mariul értő magyaré, ami végtelenül tetszett az embereknek, mert hát milyen az már, ha valaki mariul beszél, oroszul pedig nem. Rezisztancija! Ebben amúgy nem volt nagy ferdítés, tény és való, hogy a mari kioltotta bennem az oroszt, fizikailag képtelen voltam oroszul összerakni egy mondatot. A türelmesebb és tisztábban beszélő mari hölgyekkel egész értelmesen el tudtam beszélgetni, ami meghozta a bátorságomat, és a délutáni evészeten már magabiztosan mondogattam az ilyenkor szokásos rövid mondatokat (Köszönöm! Egy pillanat, nincs kanalam. Jaj elég volt, nem kérek többet!) A közös ima után a fényképezést is megengedték, és mi persze pózoltunk a helyiekkel, akik utána már vittek is minket enni a kását és az áldozati állatokbó készült levest. Nem mondom, hogy a világ legfinomabb dolgai voltak, de annyira azért rosszak sem. Lóhúslevest, azt hiszem, most ettem először. A jelen lévők pillanatok alatt a kezünkbe nyomtak egy-egy tányért meg a saját palacsintájukat meg kanalat meg kvaszt meg mindent. Vége volt az imádságnak, az eszegetés után mindenki éthordókba csomagolta a maradék lakomát, és elkezdett szedelőzködni haza.

Egy finnül kissé tudó srác Koivunen úrral igyekezett barátkozni. Beugrottunk hozzájuk, herbateát ittunk, eljátszottam a fekete kutyusukkal, friss mézet kaptunk a házigazdától, és lassacskán hazavitt az utunk. Várni kellett egy erdő szélén, mert a kartok afterpartit csaptak, közben fontam egy koszorút Tanjának, aztán tényleg hazamentünk. Útközben Tanja az egyik karttal a szent ligetekben történt csodákról beszélgetett (elég sok ilyen volt).

Hát így telt a vasárnap. Hazaérve alvás helyett Koivunen urat és a vörösbort választottam, és hajnali 2-ig röpködtek a sugrifilozófiai magas gondolatok, de talán ez jobb is volt, mint az alvás. Nem sokat beszéltünk a szent ligetről, jobban esett visszatérni a valóságba, de az ott eltöltött napot szinte még mindig érzem.