A placckart vécéjében földöntúli hangokat fütyül a huzat.
A padlón van egy lyuk, lelátok az alattam elsuhanó földre. Egészen Moszkváig.
Úton vagyok haza, vége van a nyári egyetemnek, és én nem
tudom, mit érezzek. Körülöttem a nénik arról beszélgetnek, milyen csóri vagyok, hogy nem értek rendesen oroszul, meh, ezt bezzeg megértem.
Érzek egyáltalán valamit? Szomorúságot… de nem azért, mert
vége van, hanem mert nem sikerült olyan jól.
Mármint persze, el lehetett lenni a kollégiumban estig.
Lehetett járni órákra, és egyáltalán nem voltak rosszak, sőt. Nagyon sokat
fejlődött a mari nyelvtudásom, és nagyon megszerettem a tanáromat. Lehetett
reggelizni és ebédelni és kávézni és a kurátorok által kísérve lenni, és
csendben sétálni, és este túl fáradtnak lenni bármilyen programhoz.
De nem az kellett volna legyen a lényeg, hogy számoljuk a
napokat.
Az egész nyári egyetemet belengte a „szeretnélek, de nem
tudok mit kezdeni veled” hangulat. Apró szerencsétlenségeken, rossz időjáráson,
nyelvi akadályokon, átgondolatlan szervezésen megcsúszott a kedvünk, és nem
tudtuk megszeretni egymást, és ez nagyobb tragédia, mint minden más, mert
fontos lett volna, hogy ne csak Tanja háta mögé bújva építsek ki kapcsolatokat
a marikkal, hanem a saját lábamra állva is.
Ezzel jár az a tény is, hogy én egyedül nem tudok nyarat
csinálni. Nem voltam elég aktív, nem mentem oda marikhoz ismerkedni eleget, nem
ütöttem eléggé az asztalt ötletekkel és tanácsokkal. Nem tudtam elég éneket,
nem tudtam felszabadultan táncolni. Mit tudok én tulajdonképpen tenni a
marikért? Ki nőtt a szívemhez?
Hát leginkább csak Koivunen úr. De ha az ember két hétig
össze van zárva egy hozzá hasonló agybajos sugrival, akkor azt nem nehéz megszeretni. De
önmagában is hálás vagyok a világnak Koivunen úrért, mert ő zseniális, és az egész élményt így, bármilyen is volt, áthatotta valami boldogság. A finnugor világ nekünk, kérem szépen, szent.
És persze ott van Tanja, akit nagyon imádok.
Ez, és a mari nyelv.
Még mindig imádom a mari nyelvet.
Még mindig imádom a marikat.
A többi meg majd elválik, és én tanulok a hibákból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése