Koivunen úrral vacsit készítettünk. Ez azt jelentette, hogy az akciós kolbászt én egy felfordított fazék fenekén szeleteltem a bicskámmal, míg ő egy salátás tálba szedegette a felszeletelt darabokat. Mert ebben a kollégiumban amúgy nincs tányér, se vágódeszka, se kés. De ahogy Koivunen úr kiemelte a kolta számi feliratos pólójában, miközben a vót nyári kurzusról szerzett szatyrából előkapott egy sört, bunkók sincsenek.
Mi a francot csinálok én itt az életemmel? - bukott ki belőlem a kérdés az ablakpárkányon ülve (székek sincsenek amúgy). Egész nap mariul susogtam a tanáromnak a csak belőlem álló haladó csoportban, a marizás folytatódott a tanáriban, magamba döntöttem vagy 5 kávét, aztán egy stilizált mari népviseleteket gyártó manufaktúrában ránk próbáltak tukmálni kb. mindent (aztán egy mari ruhába végül tényleg beleszerettem), majd mehettünk vissza ebbe a halálszagú kollégiumba, izé, pihenni, eltűnni a láthatárról, rántottát sütni az üres konyhában. Ez volt a mai nap.
Koivunen úr szúrós mosolyt eresztett felém. Hát, mit csinálsz az életeddel? Lehetnék most valahol fényévekre ezektől. Lehetnék otthon a kényelmes otthonomban és mehetnék 9-re dolgozni valahova. Akkor nekem nem mondana semmit kurzustársam sevettijärvis pólója, nem mutogatta volna a japán pasi, hogy beszkennelt egy fél tatár szótárt, és nem olvasgattunk volna egymásnak sztálinos vicceket észtül (persze aztán angolul is, hogy értsük).
Menőn hangznak ezek leírva, de adott helyzetben az embernek emlékeztetnie kell magát, hogy most éppen menő helyzetben van.
A kihalt kollégiumban, a magányos sörével és holnapi nescaféjával, meg a reggelig megtanulandó 50 mari szavával együtt.
Miközben hoztam még egy sört, Koivunen urat a folyosói kanapén találtam a laptopja fényében, ugyanis a japán túl hangosan horkolt a szobájukban.
Elämä on heviä.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése