Tanjával és Koivunen úrral felkerekedtünk
tegnap reggel és a világ legkorábbi marsrutkájával megcéloztuk Kazányt.
És milyen jól tettük.
Az út alig több mint két órán át tartott,
amikor egyértelműen felderengtek Kazány lakótelepei, a mariföldinél
határozottan jobb minőségű utak mentén. Kazány egy több mint egymilliós
nagyváros, a Föderáció 7. legnépesebbje, több mint ezer éve a Volga-Káma régió
központja, Oroszország egyik leggazdagabb köztársaságának, Tatárföldnek a
fővárosa.
Tanja is rég volt már itt, úgyhogy
mindhármunknak új élmény volt felfedezni a várost. Először letettük Koivunen úr
csomagjait a kifogástalanul modern pályaudvaron, aztán tettünk egy kissé sietős
kört a fő sétálóutca régiójában. Reggelire elnyammogtunk tipikus tatár
péksüteményeket valami helyi menzán, és amikor már eléggé átéreztük a
hangulatot, mentünk a Kreml-be nézelődni. Ritkán szoktak csak úgy utcafrontok
és épületek mellbe vágni, de Kazány most ilyen volt: mindenhol a tatár nemzeti
büszkeség nyomai, Oroszország- és világszerte híres intézetek, azok volt
diákjainak szobraival, tiszta utcák, szamárhátíves ablakok, égbe törő kék
kupolás mecset. A Kreml-ből csodás kilátás nyílt a Volga és a Kazánka folyó
összefolyására, és az óváros mögött elterülő felhőkarcolós metropoliszra.
Gyönyörű időnk volt, turistacsoportok között szlalomoztunk, betértünk a nagy
kék mecsetbe (jéj először voltam mecsetben, és megfelelő öltözetben voltam, nem
aggattak rám semmi kiegészítő cuccot, hogy beléphessek!), tettünk egy kört a Kreml-ben,
aztán visszanyargaltunk a pályaudvarra elbúcsúztatni Koivunen urat Szaranszkba.
Jaj Koivunen úr, elmész! A körülmények nem voltak megfelelőek az
érzelemkimutatásra, de én azért nagyon meg voltam indulva. Két hétig mi ketten
egy csapat voltunk, és ez többet sohasem lesz már így!
A búcsútól kicsit megszeppenve indultam
vissza a városba Tanja oldalán, és hogy jobbítsak testi-lelki állapotomon,
betértünk egy rendes kávézóba. Egy virágbolt-kávézó furcsa elegyébe, 14 napja
nyitott, mint megtudtuk, egy kisgyermekes házaspár üzemelteti. És lehet
benne rendes frissen őrölt kávéból készült eszpresszót kapni. Ajvé! A
berendezés olyan szuper modern minimalista volt, mintha csak New Yorkban ülnék
valahol, a pár mintha egy pinterestes motivációs képről hullottak volna
Kazányba, szuper volt.
A tatár negyedbe igyekezve ez tűnt fel
nekünk leginkább: Kazány olyan, mint a kelet és a Nyugat ideális találkozása,
modern épületek muzulmán hangulatú mozaikokkal, indás, íves díszítésekkel,
végtelenül csinos, színes, ízléses ruhájú nők betakart vagy nem betakart
fejjel, széles, mégis élhető utcák, bicikliutak, latin és cirill betűs tatár
feliratok mindenhol. Igaz a mondás, miszerint "ez nem Oroszország, ez
Tatárföld". Kicsit kókadoztunk a hőségben Tanjával de imádtuk.
Valami tatár fesztivál volt aznap, így
felkerestünk egy helyi néprajzi komplexumot, ami egyszerre nemzetiségi
kulturális központnak is tűnt, és tömve volt tatárokkal. A világ legnagyobb
természetességével eszegették a helyi kedvenc édességet, a csakcsakot, itták a
teát és a kvaszt (muzulmán lévén alkoholt nem igazán isznak, és a sörcégek is
általában az alkoholmentes sörükkel képviseltetik magukat a plakátokon),
kézműveskedtek a gyerekeikkel, jöttek-mentek, adták-vették portékáikat. Az
egyik portéka az "autentikus beöltözés" volt 150 rubelért, amit én
jól megvettem, és kisvártatva vagy 5 réteg nehéz szőtt ruha alatt találtam
magam, fátyollal, fejdísszel, mindennel. Imádtam! Jó, kicsit persze furi érzés
volt tatár királynőnek beöltözve korzózni a skanzenben, de nagy élmény volt,
ahogy az is, hogy az egyik kézműves foglalkozáson vepsze babákra bukkantunk
(magunk is készíthettünk volna, de kihagytuk, van nekünk már olyan :D).
Beültünk egy liter morszra (savanykás bogyós üdítő) és kvaszos hideg nyári
levesre, élvezettel lestük az élő hagyományt, és baromira nem siettünk tovább.
Amikor mégis továbbálltunk, a kazányi
metró következett, hogy eljussunk a folyópartra. Meg mert a kazányi metró
gyönyörű. Mert a kazányiak nem csak úgy biszem-baszom építenek egy metrót,
hanem a vagonokban 3 nyelven kiírják a megállókat és hogy épp hol vagyunk,
némafilmek mennek kijelzőkön, és minden állomást csodás mozaikok díszítenek
tatár mesékből és a város történetéből. Tanjával alig volt kedvünk kimenni a
felszínre.
Következett a folyópart. A folyópart!
A kaliforniai stílusú bárok és pihenőhelyek, kicsit keleti, kicsit nyugati,
kicsit régi, kicsit modern épületek mindenhol, széles bicikliút és közösségi
bicikli, interaktív játékok a sétányokon gyerekeknek, a Kazánka folyón
szárnyashajók. Mintha nem is egy orosz, hanem egy amerikai városban lennék!
Tanjával egyik ámulatból a másikba esve szinte észre sem vettük, hogyan értünk
a végére a hosszú-hosszú sétánynak. Basszus, ez a város rohadt jó! Ebben
működnek a dolgok! Itt megfér mindenki mindenki mellett! Az emberek s kultúrák
tisztelik egymást!
Na jó, azért mégiscsak Oroszországban
voltunk. Ezzel a szomorú valósággal akkor szembesültünk, amikor a sok járástól
hasogató lábbal, leégett bőrrel, csatakos-izzadtan 40 percet vártunk a
dögmelegben a jegyvásárlásra, és épp mikor sorra kerültünk, a pénztáros
kikiabált, hogy már csak 1 hely maradt a marsrutkában. Fasza, várhattunk egy
órát, azaz dehogy várhattunk, itt kellett maradni, fél órával később megint
megindul a jegyértékesítés, és ha nem vagyunk jelen, bukjuk a helyünk. Végül
megdumáltuk az utánunk következőkkel, hogy egy 15 percre hadd menjünk mégis el
(a pályaudvaron akartunk egyéb megoldás után nézni), engem a sírás kerülgetett
a fáradtságtól, vonat persze nem volt, de Tanja megszánt egy pohár sörrel, és
le is ülhettünk, és ez elég volt ahhoz, hogy többé-kevésbé összeszedjem magam.
Visszavonszoltuk magunkat a marsrutkához, hálistennek szereztünk jegyet, és
este 10-ig hazazötyögtünk.
Enyhén szólva hullák voltunk, a talpamon
egy vízhólyagszörny éledezett, de alig érdekelt minket, az élmények mindenért
kárpótoltak.
Egy ideális világnak Kazány a fővárosa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése