Fotózni kéne, gondoltam, miközben a sáros joskar-olai lakótelepen vágtam át a szürke téglával burkolt panelek között. Egyrészt mert Bradley úr megkért rá, másrészt hogy megkönnyítsem a saját dolgom, és ne mások képeire legyek szorulva, amikor beszámolót meg ppt-előadást kell tartanom a történtekből.
De ha megállok fotózni, rögtön mindenki tudni fogja, hogy turista vagyok. Vagy ügynök. Ha láthatatlanná válnék, bizony megörökíteném a panelek közt megbúvó sötétbarna vénséges faházakat, az üvegezett balkonról kikukucskáló vörös macskát, a hímzett terítőn a vázában a művirágot. A bútorlapból összetákolt járólapot a sárban, a haldokló másodpercszámlálót a gyalogátkelő felett.
Ehelyett megint hagyom, hogy a lábam vigyen, és beszívjam a hangulatot az esőillattal, ebben a sokat nem fotózott, turistáknak nem szánt városrészben. A fejemben сырок és a délutáni színházlátogatás járt.
Lelkes fiatal mari színészek zenével-tánccal, mi több, interaktív játékokkal mutatták be nekünk a marik látványosságait: áldozás a küszotóban, sorykjol ünnep, lagzi, jellegzetes piros-fehér ruhák, a könyökömön jönnek már ki ezek. Hát nem értitek? Én egy igazi áldozást szeretnék látni, egy igazi falut, melyben megtartják a sorykjolt, nem étteremben akarok enni komanmelnát, ellenben érdekel az elhagyott kolhoz, a fával fűtő anyóka, a kátyús úton hétvégente hazajárkáló fiatalok története. Nagyon drágák itt a színházban, hogy beöltöznek marinak, de én szívesebben beszélgetnék velük civilben. Nekem úgy is marik.
Miközben az idegenvezetőnk a színfalak mögé vezetett minket ékes oroszsággal, kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy én is ezt csinálnám Budapesten a turistákkal. Elhajtanám őket a Szimplába vagy az Instantba, meg egy termálfürdőbe, bár én magama egyikbe sem szoktam járni, aztán közölném, hogy Budapest látványosságai a Parlament meg a Bazilika meg a Várnegyed. Mindhárom hely számomra totálisan indifferens (kivéve persze ha tüntetni kell). Nemrég egy izraeli turista megkérdezte tőlem, hogy no jó, de hol találkozik igazi magyarokkal. Nem tudtam mit válaszolni. Küldjem ki a külvárosi kiskocsmába? Kollégiumi buliba? Helyi underground koncertre? Amúgy meg ezek is hol és mikor vannak?
Pedig valószínűleg erre vágyott volna. Nekem is azok a legszebb emlékeim, amikor vegyülök a helyiekkel. De egy ilyet összehozni egy turistának annyival nehezebb, hiszen én sem fogom kézen a külföldieket és vezetem be az életembe, és nyilván ők sem teszik ezt velem. Nagyon azt akarják, hogy jól érezzem magam, de hát a külföldinek ösztönösen a turistalátványosságot adják. Ott vannak szép épületeink, ni, nézd.
Miután a színházmúzeumban végeztünk és az orosz turisták elsétáltak, a vezetőnk továbbvitt minket a beljebb lévő szobákba. Meglepett örömmel marira váltott, mikor megtudta, hogy azt jobban értem, és sem Koivunen úr, sem Murakami nem volt hajlandó visszakérni az orosz nyelvet, hiába alig értettek ezután valamit. Vezetőnk belelkesedett, sőt, kicsit még a nyelvjárását is kihallottam, bevitt minket a díszletkészítő műhelybe is, meg a jelmezraktárba. Feltett pár kérdést nekem, láthatóan örült a létezésemnek, bár én rendszeresen megbotlottam a képzőkben és ragokban.
Megfáztam és nyamvadt vagyok, de most, hogy végre kisütött a nap, és van egy kis idő pihenni, már nem olyan vészes a helyzet. A nyelvtudásom nagyot fejlődött már ez a hét alatt, és bár a marik nem ölelnek azonnal a keblükre, mint az udmurtok, azért meg tudnak hatódni egy-egy lelkes külfölditől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése