Húszas éveim utolsó évébe léptem. Ahogy telik az idő, egyre fogynak a napok, amikor még huszonévesnek nevezhetem magam, és kúszik az idő a harmincadik születésnapom felé.
Aki ismer engem, az tudja, hogy sohasem érdekelt különösebben az éveim száma, soha nem pánikoltam amiatt, hogy jajjistenem öregszem, vagy hogy túl lennék a... fénykoromon? Mi a fenének ne lehetnék szép és érdekes és a tegnapinál "jobb" verziója önmagamnak, akárhány éves is vagyok. Persze, az megeshet, hogy az idők során megereszkedik a mellem és a szarkalábas lesz a szemem sarka, de valahogy ezt nem tudom szignifikáns eseményként értelmezni - és továbbra is úgy érzem, hogy nem akarnék visszamenni egyik korábbi... létállapotomba sem. Legfeljebb talán egy-két hónapba, vagy bizonyos eseményeket újraélni, amikor valamiért épp különösen boldog voltam.
Szóval egy cseppet sem érdekel a kor mint objektív fogalom. Az érdekel, hogy az adott helyzetben hogyan élem az életemet és milyen döntéseket hozok. Alapvetően az a célom, hogy minél kevesebb megbánást halmozzak fel kitaposott éveim során.
Ennek fényében hogy vagy Bogi, kicsi lány?
Bogi, a kicsi lány, ha itt lenne az anyukája, az ölébe hajtaná a fejét, és sírdogálna, ameddig el nem alszik. Sírna, mert fél, mert úgy érzi, csalódást fog okozni, mert megijeszti a világ, és gyakran legyőzik a körülmények és a pótcselekvések, elege van pár dologból de fél változtatni, fájdalmat okoz önmagának és a környezetének, és nem tud jól dönteni, csak kevésbé katasztrofálisan.
A szorongás régi ismerős, a torokban képződött gombóc lassan egy hete kísér engem. Vágyom Észtországba (Eesti, Eesti, Eesti, kapiaan sinne perkeleesti!), de félek attól is. Nem beszélve az utána következő időről!
De mégis jó 29-nek lenni, és jó önmagamnak lenni, és az sem nagy baj, ha éppen fáj a létezés.
Valahogy bele tudok nézni a tükörbe.
Vannak dolgok, amiket elértem, és vannak emberek, akik hozzám fordulnak.
Olyanok is vannak, akiknek örömet tudok okozni.
Vannak terveim és céljaim.
Van egy nagyjából körvonalazott elképzelésem arról, hogy miért vagyok ezen a sárgolyó világon, és az nem áll távol attól, amit most is csinálok.
Ha valamit nem csinálok (pedig kéne), akkor az zavar. Tehát "nem szarom le."
És a harmincéves önmagamnak is azt kívánom, hogy ha valamit kerüljön el, az a... leszarás. A fásultság, az indifferencia.
Annál még a fájdalmas létezés is jobb. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése