Random bejegyzések a random orosz kutatóútról 8. - befejező gondolatok

A repülő valahol Fehérorszország felett járhat, egy óra késésben van, és mindenki meglehetősen nyomott hangulatú. Mellettem egy pasi nagy veszekedést csapott egy stewardesszel, úgyhogy most már legalább ők is idegesek. Engem reggel a security check oltári szívatásnak vetett alá, legalább egy óráig szenvedtem, hogy be tudjak csekkolni - azt hiszem, már én is épp elég kész vagyok arra, hogy elhagyjam ezt az országot.

Uncsó után Joskar-Ola a biztonságos zónából való kiszakadásnak érződött (nyüssz, megint oroszul kell beszélni - na nem mintha képes lettem volna rá, rendszeresen mari beszéddel támadtam le az embereket), Joskar-Ola után Moszkva pedig konkrétan ijesztőnek. Uncsóból egy mari pasi vitt el Joskinba, és ez mindig tök jó, lehetett őt kérdezgetni az életéről, hogyan menedzseli az ingázást meg a falu-város dolgot - aztán Joskinban is jó volt.

Eleinte nem, egy kissé fura nővel találkoztam, aki könyveket küldött velem az apjai versei magyar fordítójának - akiről azt sem tudta, él-e, meghalt-e. Viszont le kellett fényképezkedni a Csavajn múzeum minden egyes sarkával egy 2016-os naptárat tartva a kezemben, aztán elkövettem azt a hibát, hogy megkérdeztem, mennyi idő innen a Mari El rádió gyalog. Na erre kitalálta, hogy elkísér - persze abszolút a rossz irányba kezedett el terelni, és hiába magyaráztam neki, hogy az utat tudom, csak az idő érdekelt (=belefér-e még egy kávé), nem tűnt úgy, hogy zavartatná magát azzal, amit mondok. Cserébe inkább magyarázott valamit arról, hogy sok orosz szót használnak, és a marik nem beszélnek a városban mariul, a lánya sem tud mariul, mert ugyan kivel beszélne. (Ekkor kicsusszant a szájamon az, hogy esetleg az anyjával? de nem értette, mire célzok.) Borzasztóan lefárasztva érkeztem meg a rádióba, ahol új ismerősöm, Zsanna várt, hogy dumcsizzon velem a műsorában. Természetesen a felvételt teázás és sütizés előzte meg, ami most jól is esett, és belefutottam Vologya Matvejev rádiós-énekesbe, akivel tavaly ismerkedtem meg Badacsonytomajban, és akit rendkívül jó fejnek tartok, és nagyon örültem, hogy látok. A vele és Zsannával eltöltött negyed óra kicsit visszaadta az életkedvemet és a világba vetett hitemet, kicsit beszélgettünk a kétnyelvű gyerekekről és Joskin összetartó mari közösségéről, aztán Zsannával bementünk a stúdióba. Igazából már megszoktam a stúdiókat. Tavaly még lámpalázas voltam, amikor az orrom alá tartottak egy mikrofont, de most már szinte azon lepődök meg, ha nem környékez meg a média - és tényleg nem bánom. Zsanna kérdései nem tartogattak nagy meglepetést, elsősorban rólam szóltak (ééés Bagata, hogyan kezdtél el mariul tanulni??), de beszélhettem egy kicsit a kutatásomról is, és volt alkalmam nyilvánosan megköszönni mindenkinek a rengeteg segítséget, amit adtak. :) Egyedül az nem ment jól, hogy valami jókívánságot mondjak a mari fiatalságnak: a tósztok és házi áldások műfaját sajnos még gyakorolnom kell.

Király volt a rádióban, aztán egy étterem felé vettem az utam, hogy egyek valami normálisat és felújítsam barátságomat a sör nevű itallal. Már éppen nem tudtam, mit kezdjek magammal este 7-ig, amikor eszembe jutott a mari szuvenírbolt, ahol Katjával jártunk tavaly. Úgyhogy oda mentem, jéj, megint egy jó helyre kerültem! Az eladó hölgy nagyon megörült nekem (mármint hogy a marit mint idegen nyelvet beszélem), és segített kiválasztani egy menő piros egyberuhát, majd felkaptam egy könyvet a mari hímzésekről, és mellékesen megemlítettem neki, hogy a magyar Néprajzi Múzeumban 18. századi mari fejkendőket fogdostam és csodálatosak voltak. Na mit ad isten, az eladóról kiderült, hogy a könyv írója, és teljesen lázba jött, azzal a lendülettel kinyitott nekem egy másik szobát, amiben több mint százéves mari népviseletek sorakoztak, és egy komplett hímzőműhely: mint kiderült, a nő szenvedélye a szimbolika a mari ruházatban. Kedvesen meg is kért, hogy járjak utána, hogy tudna eljutni a raktárba a Néprajzi Múzeumban. Ha mindez nem lett volna elég, betoppant a mari írószövetség elnöke, aki borzasztóan örült, hogy olvastam a nemrég magyarra lefordított tizenöt mari novellát, csinált velünk egy csoportképet, átadta a névjegykártyáját és azt mondta, bármikor segítségre van szükségem, írjak neki. <3

A pályaudvaron arra számítottam, hogy Elvirával összefutok és ő felrak a vonatra, de nem találtam, így aztán magamtól szálltam fel - majd csörgött a telefon, és lőn, Elvira a peronon várt a lányával, és Elena Lastochkinával, akire abszolút nem számítottam! Teljesen meghatódtam, ők meg elhalmoztak bonbonnal, Mari El Balzammal és valamiért 8 db túrókrémmel, és hihetetlenül kedves szavakkal búcsúztattak! Megpakolva és fülig vigyorogva szálltam fel a vonatra: ez a búcsúzás pont olyan volt, mint az egész utam: szeretetteli, meglepetésszerű és nagyon vidám!

Igen, mert az egész út ilyen volt. A vonaton elgondolkoztam rajta.

A legerősebb érzés, ami eszembe jut, az a végtelen öröm és hála. Mindenhol úgy kezeltek, mint egy égből pottyant csodalényt, vagy egy távolba szakadt nagyon kedves rokont, vagy mint valakit, aki tudja a „jelszót” a mari néphez, szóval hogy is mondjam… valahogy mintha pillanatok alatt mindenkinek megtaláltam volna az utat az otthonába, vagy a gondolataihoz, és mindenki olyan természetességgel segített nekem minden helyzetben, mintha ők lennének az én lekötelezettjeim. (Csak éppen senki nem érezte magát lekötelezettnek senki irányába.)

Féltem ettől az úttól, mert most egyedül mentem: tavalyelőtt ott volt nekem a nyári egyetem, tavaly pedig a városban Tanja, a faluban pedig Katja, mindketten sokkal jobban beszélnek mariul, és sokkal otthonosabban mozognak a mari kultúrában, mint én, és hát valljuk be, hozzá képest én elég fura kis lény voltam. Illetve féltem, mert nem nagyon van tapasztalatom kérdőívezésben és anyaggyűjtéstben (hogyan kérek meg valakit arra, hogy beszéljen nekem a diktafonba?), és csak elképzeléseim voltak, hogy hogyan fogok ott adatközlőket szerezni.

De amikor ott voltam egyedül, és egyedül kellett boldogulnom, rájöttem, hogy ez mind nem baj. A furaságomat elviselik és megszeretik, a kezdeti nehézségek elmúlnak, a beszédbe belejövök, a találkozások, helyzetek és lehetőségek pedig nem mindig eltervezhetők, és végül maguk alakulnak ki.

Persze, terveztem egy csomó mindent, felkészültem különböző dolgokkal, stimuluskészlettel, kérdőívvel, és nem minden sikerült, vagy nem úgy sikerült, ahogy akartam volna - de sikerültek más dolgok, vett az út más irányokat, és most így visszagondolva nem is lehetett volna másként. És ja, lehet, hogy nem beszélek olyan jól mariul, mint Tanja vagy Katja, nem hegedülök éppenséggel úgy, mint Imar, nem néptáncolok úgy, mint Tücsi, és nem gyűjtök úgy, mint... nem is tudom, Janne Saarikivi? Viszont... akkor is beszéltem elég jól, és hegedültem, és néptáncoltam és gyűjtöttem, és ezek egy jelentős része még tavaly is elképzelhetetlen lett volna, és jól tettem, hogy bevállaltam és megpróbáltam, mert jólesett a mariknak.

És megint rájöttem, hogy nem szabad siettetni a dolgokat. Ez az út kevésbé az anyaggyűjtésről, mint a kapcsolatteremtésről és -építésről, a marikkal való mélyebb megismerkedésről, a kultúrában való őszinte feloldódásról szólt, ami épp olyan fontos, mint az anyaggyűjtés maga.

Szinte bánom, hogy csak ilyen keveset voltam Ucsóban is Mariföldön. Vissza kell menni, lehetőleg hamar. (Ha adnak még nekem vízumot.)

És az élményeket, a szeretetet, az izgalmakat, a tapasztalatot senki nem veszi el tőlem.