Multipotencialista

Nemrég láttam egy TED talkot.

Érdemes végignézni, de ha nincs rá időd, nagyjából arról szól, milyen rossz dolog a "hivatás" vagy "szakma" romantizálása, mondván akkor leszel sikeres az életedben, ha leteszed a garast X mellett, és azt addig tanulod/gyakorlod, ameddig mestere nem leszel, és akkor király vagy.

Mert egy csomó ember nem így működik. (Pláne nem tudja tizen-huszonkevés évesen, mi az a bizonyos elhívása, aminek az életét szentelheti, mintha összeházasodott volna vele.)

Nem, egy csomó embert először ez érdekli, utána az. Aztán megint más. Tapasztalatom szerint 4-5 évente az embernek szüksége van egy komolyabb változásra az életében, és sokan ilyenkor érdeklődést, szakmát váltanak. Felszínesek, gyengék? Egyáltalán nem biztos. Két okból:

1. Nem igazán kezdenek a nulláról. Minden eddigi tudásuk segít az újabb elsajátításában és tökéletesítésében. Mindenki ismeri az érzést: az én szövegíró tanulmányaim pl. segítenek az egyetemen. De ez csak egy példa. Az amerikai konyhai munka is segített.
2. Két diszciplína határán kezdődik az innováció. Lóversenyző vagy és pszichológus? Hoppá, rájössz, hogy a lovas terápia milyen hatékony. Mindez sokkal termékenyebb tud lenni, mint egy kitaposott ösvényen megpróbálni egy lépéssel tovább jutni, mint az elődöd.

Szóval ez a multipotencialista. Aki sokat lát és sokat hall, és a rengeteg benyomásban remélhetőleg felfedezi az összefüggést, és nem fél váltani, mert ez tartja őt pörgésben. És ez teljesen jó neki.

Mit szűrtem le én ebből?

Azt, hogy én nem vagyok multipotencialista.

Mindamellett, hogy abszolút megértem, miét jó annak lenni. Tényleg. Zseniálisak. De akárhogy vizsgálom, kifordítom-befordítom magam, én nem vagyok ilyen.

Én nagyon érzékeny vagyok, és nagyon mélyen képes vagyok megélni dolgokat. (25 éves koromra már ki merem mondani ezeket. 15 évesen is tudtam, de anyám ekkor kiröhögött.) Ha valami eljut egy szintig bennem, akkor annak szeretek a végére járni, és nem szeretem elengedni. Nem tudok sok mindent befogadni, és abszolút nem az az ember vagyok, aki folyton stimulálva kell, hogy legyen, csak hogy életben érezze magát.

Képtelen vagyok elképzelni magam úgy, hogy 4-5 évente új szakmába kezdjek. Vagy új párkapcsolatba, vagy új lakóhelybe. Tökre jó azoknak, akik képesek erre, de én nem vagyok ilyen. Én szeretek kitartani azok mellett, akik/amik valahogy be tudtak fogadni az életükre, és tudtam valamit hozzátenni az övékhez. Én őket komolyan veszem, ameddig nem bántanak engem. És nagyon, nagyon tudom szeretni. És nagyon, nagyon felforgatna, ha eltűnnének.

Nagyon tetszett ez a TED beszéd, és nagyon örültem annak, hogy az egész alatt egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy úú, nekem annak kéne lennem, és azt sem éreztem, hogy úú, ők nem olyan jók. Egyszerűen vannak ilyen emberek, és vannak olyanok.

Olyan sok ember érzi magát rosszabbnak vagy kevesebbnek, mint a többi, pedig akikre felnéznek, azok is pont ugyanezekkel küzdenek. Szerintem ennek orvosolásában nagyon sokat segít az, hogy hangsúlyozzuk: nincs jobb meg rosszabb, csak más. Captain Obviousnak hangzik, de mégis sokszor elrontjuk. Pedig ő úgy jó, ahogy van, és te is. És én is.

És én egy professzionalista vagyok. Ezt osztották nekem. Igyekszem belőle a legtöbbet kihozni.