Az egyetem főépületében továbbra is égtek a villanyok. Minden második teremből egy-egy kórus hangjai hallatszottak ki. Egyik a miénk volt. Az énektanár levonszolt egy alagsori terembe, és megadta nekem a magánórát, amelyre kamaszkorom óta vágytam. Örömmel vettem észre, hogy ki tudom énekelni azt a magas hangot, amit korábban épp hogy csak kiszorítottam a torkomon. Megkönnyebbülve ballagtam fel a többiekhez, hogy csatlakozzak a próbához.
A Toomemägi felől a sárguló falevelek összetéveszthetetlen illata érződött, a csípős-friss levegő átjárta a hajamat. Kellemesen fáradtan hajtottam a biciklit, de elkormányoztam a hazafelé vezető útról.
Ilyen harapnivalóan tiszta levegőjű őszi estében körbe-körbe hajtottam a biciklimet a városháza és a mögötte elterülő park, a méltóságteljes egyetemi épületek, a különböző intézményeket rejtő, ismerősen barokk stílusú belvárosi házak közt, és élveztem a kisvárosi hétköznap este hangulatát.
Hányszor volt ilyen kicsi koromban...
zeneiskola után a nagynéném fuvaroz haza a kispolskiban
úszás után a klórszagban anya a kezembe nyom egy banánt, közben megtörli a hajam, és a hajszárítók felől forró levegő illatát érzem
klippiti-klippiti, egy ódon épület lépcsőfokain lépkedek lefelé, a falról egy fontos ember tekintélyesen néz le rám
fáradtan, a benyomások által leszedálva érzékelem az elsötétedett utca fényeit, az esti bevásárlást a helyi Sparban, az autók lámpáit a kereszteződésben, az ezerszer használt ágynemű érintését a félhományos hálószobában
és mintha minden egy-egy varázsbirodalom lenne, én pedig egy királylány, egy szegény parasztlány, egy gyámoltalan kisállat, amiről majd kiderül, hogy a megfelelő tápláléktól szárnyakat növeszt
hirtelen eszembe jut a kedvenc bábelőadásom címe a Bóbita Bábszínházban 1996-ból (hol van a világ vége?)
nem vágyom vissza a saját gyerekkoromba, de jó lenne lassan valakinek megmutatni ezt a varázsvilágot.
Itt, ahol a hulló falevelek illata átjárja a belvárost.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése