Az Emajõgi csendesen folyik. A felszíne tükörsima, csak néha egy-egy örvény indul meg a stég körül, és egy-egy beledobott virágot sodor a víz. A Nap ma különösen erősen süt, és még fehérebben rajzolja ki a víz alatt a csupaszra mosott faágakat, amik megakadtak a stég cölöpjeiben. Este hét elmúlt, és én kabát nélkül ülök a rámpán, és rettentően élvezem. A folyó folyása, a félig szabályozatlan part, a meleg fényű esti Nap és a frissen kibújt fű zöldje megnyugtat, és ösztönösen nagyobbakat és mélyebbeket lélegzek. Mint a legtöbb ember, én is nagyon szeretek vízparton lenni.
Az Emajõgi olyan, mint a Fűztekeres Tartuban: bármerre is fordulsz, valahogy mindig a partján kötsz ki. A város utcái pókhálóként fonják körbe. Barna és szürke, fodros és sima, nagy és kicsi, és néha visszafelé folyik, és keszegek élnek benne, és nem mocskos és ijesztő, mint a Duna Budapesten, és le lehet menni a partjára, és lehet önfeledten szemlélni a kacsák magánéletét és a ráérős horgászokat.
Nehéz megmagyarázni, milyen érzés kelt hatalmába, ha az Emajõgi partján vagyok. Mintha újra egy álomban lennék, az én szépséges finnugor álmomban, de közben mintha tudat alatt is ide vezetett volna minden eddigi döntésem.
Az észtországi Emajõgi partjára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése