Syksy hazajött.

 Egyszercsak hazajött. Kontextus, események, katarzis nélkül.

Az ablakban nyávogott, mintha mi sem történt volna, Imar beengedte, felkapta és az ölembe tette tanítás közepén.

Össze voltam zavarodva, a különbség akkora volt a két másodperccel azelőtti és a mostani világ között, éreztem a cica puha, bár kissé koszos szőrét, azt, hogy menekülni akar mert kicsit megriadt a sikításomtól, meg persze éhes is volt, de közben ott voltak a diákjaim is, kissé döbbent mosollyal az arcukon, hogy na most épp mi történik... de én is szinte csak félig fogtam fel az eseményeket.

Syksy hazajött, én kimentem és leszedegettem a kitett posztereket a környék villanyoszlopairól, útba ejtve az állatorvost, akinél foglaltam egy időpontot kivizsgálásra. Éreztem, ahogy egy kicsit hülyének érzem magam, szidom magam, tessék, kellett neked itt bőgni meg nyomtatni meg kiplakátolni a környéket meg telekürtölni a szociális médiát meg nyaggatni a barátaidat, hogy eltűnt a jószág, itt van, semmi baja. Az agyam poszttraumásan törölt minden érzést, amit a macska hiányzása alatt éreztem.

Elképzelésünk sincs, hol volt a macska öt napon keresztül. De most nagyon boldogok vagyunk, hogy itt van.

Bújósabb, mint valaha, elalszik az ölünkben, fáradhatatlanul dörgöli az arcocskáját hozzánk, dorombolva gömbölyödik össze mellettünk az ágyon, és már nem barangol el 20 percnél hosszabb időre.

<3