Szonjával lehajítottuk magunkat az ágyra, felkaptuk a borospoharunkat és nevettünk és nevettük és nevettünk. Igen, a világ épp vicces.
Egy hétre nosztalgia van a három szörnyűséges boszorka világában. Mintha újra 20 évesek lennénk (ugyanis az 3 éve volt, bizony!), csitrik és optimisták, az élet adta minden apró lehetőséget behabzsolva, a ráérés minden előnyét kihasználva. Könnyű léptekkel végigbalettozva a városon és a környező világon, a felnőttség minden kellemetlenségétől mentesen, csupán a színekre és a benyomásokra figyelve.
Hát vajh' hol voltunk eddig? Elkapáltuk magunkat a temetőbe??? Ideje tölteni még egy kis Dankót.
Holnap újra Kamara, és ideje, hogy újra jól érezzem magam. A karikák nem enyhülnek a szemem alatt, de a ráncok a sarkokban legfeljebb a sok tüncögő nevetésnek tudhatók be.
Nem leszek J, ha nem vagyok J. P leszek, ahogy eddig. Most elmegyek aludni, holnap 6-kor fölkelek, megírom az oroszházit, skype-tárgyalok, suliba megyek, találkozok, dolgozok, barátnőzök és kiegyensúlyozott leszek, a P-ségemben.
Impresszionista dolog egyetemistának lenni. Felszínes és részletes, és elmosódó és ezerféleképpen árnyalt, de mégis ez lesz, amivel az eljövendő éveinket dekoráljuk a dolgozóasztalunk fölött a falon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése