Ne idegesedjen fel senki, de muszáj leírnom, mennyire őszintén, szívből imádok nyelvet tanulni.
Zebegényből arra jöttem vissza, hogy kikapcsolták a netemet és a gondnokság nem volt nyitva, hogy megjavítsa, így kőkorszaki eszközökkel, órákon keresztül csak ültem és írtam az orosz házit. Közben random latinosan hangzó diszkósított gregorián majd skandináv vikingnótázás szólt a fülembe, én pedig csak ültem és gyakoroltam és írtam és szótáraztam és keresgéltem, és úgy éreztem magam, mint egy kódfejtő, egy felfedező, aki most feltárja a titkokat és kibogozza a nyelvtan fonákját, igen, hímnem, nőnem, egyes szám, többes szám, van-e lágyságjel, köhögőhangra végződik-e, és ha ez van akkor az a végződés jár hozzá, és olyan, mint egyenletet fejteni, mint forró nyomon járni, mint aki szagot fog és eljut a célhoz végre, egy másik világba...
Közben ízlelgetem a szavakat, néha egyenesen nevetek rajtuk, lám ez is milyen szép vagy csúnya, indokolt vagy indokolatlan, mintha mindegyik beszélne hozzám, néha leragadok egy-egynél, vagy csak beterelem a kategóriáimba, és gyanakodok, ha egy-egy nem illik a mintázatomba...
Több időt kellene net nélkül töltenem és egy dologra összpontosítanom. Már majdnem elfelejtettem, milyen jó érzés.
Nyelvet tanulni a legjobb kaland a világon. Hogy is felejthettem el, mennyire imádom! És valóban, miközben belegyógyulnak az orosz nyelv intarziái az agyamba, úgy érzem, megsokszorozódok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése